Kettecskén

A folyosói hangulat emelkedett. Nemezsityakos sámánfitól az acélosan pocakos, kigyúrt sportgárdistáig mindenki Vona főszónokra vár, aki ki is tesz magáért.

– Olyan helyzetet kell teremtenünk, hogy aki a munka vagy az oktatás világán kívül képzeli el a helyzetét, annak két választása maradjon: vagy a börtön, vagy az ország elhagyása.
Az efféle rendszerkritikus mondatoknál az idősebb, méltóságteljes, Kossuth-szakállas generáció képviselői tapsolnak hevesebben. A „kaméleon Fideszt” karcoló kiszólásoknál (Orbán, Brüsszel, tankok, bankok) a katonás, pörge bajszú ifjak.

Mától kétfrontos háború indul: míg Vonáék „a keleti végeken” a szocialisták elanyátlanodott szavazóit próbálják becserkészni, keményen dolgoznak azon is, hogy elhitessék híveikkel, Orbán sem az a kompetens, erőskezű jobboldali vezető, akinek a jobbikos szavazók hiszik. Orbán és Gyurcsány ugyanaz: mindketten a Nyugat elvtelen kiszolgálói. A gondolatok ma még frissek és kidolgozatlanok, a retorika is hamisan cseng, de „érik a gyümölcs”, a lopakodó válság, a fojtott szorongás, a Fidesz hisztérikus kapkodása megteremti az alapokat.

Kis cickányok

Nem mindig volt ez így. A viszony a „boldog nászi időkben” harmonikusnak, kimondottan barátinak indult. 2009-ig a Jobbik sztárjai (Morvai, Gaudi-Nagy, Szegedi Csanád, Vona, DJ Pörzse) körülrajongott vendégei voltak a fideszes médiabirodalomnak. Harci kalapácsnak a Jobbik megfelelt. A kétharmados forradalom beteljesülésének közeledtével jelentek meg a törésvonalak. („Mi lesz, kis cickányok? Szép az egyenruha... de az országot kormányozni guzmis ám.” Bayer Zsolt, Mátészalka, 2010. március, regionális kampányhakni.)

A frakció a parlamentben bizonytalanul kezdett, mintha nem tudta volna eldönteni, voltaképpen ellenzékben van-e. Ennek érzelmi okai lehettek. Nehéz a gyurcsányozás járszalagjáról lelépni. Először szédül az ember. Máig visszatérő kérdés, hogy a Jobbik alapemberei (Vona, Szegedi Csanád, Szabó Gábor) „voltaképpen kit utálnak jobban”. A szocikat vagy a Fideszt?

– Ideológiailag nyilván a szocikat, ebből a körből nem tudnak kilépni
– mondja Mráz Ágoston Sámuel, a Nézőpont Intézet igazgatója, vezető elemzője, „Jobbik-specialista”.
– A szoci bevált ellenségkép, gyurcsányozni menő, s az sem tagadható, hogy a párt abban a kérdéskörben sikeres, amely elől a baloldal rendszeresen megfutott. A cigány-magyar együttélés, a rendvédelem ügye.

Nem véletlen, hogy a Fidesz szinte az első napon három csapással, háromezer rendőrrel kampányolva kezdte. Ráadásul lendületesen. Szabó Gábor, a Jobbik pártigazgatója panaszolja: „Orbánék erős kormányzással kezdtek, tudatosan utaztak arra, hogy a Jobbik vitorlájából kifogják a szelet.” „Attól, hogy egy javaslat a Fidesztől jön – mondja másutt –, nem vetjük el rögtön.” Mit mondjunk? Ez nem a Jobbiktól elvárt, kérlelhetetlen ellenzéki hang. Az árpádsávosok meglepően konstruktívnak bizonyultak.
De hogy is opponálhatták volna a kiskorúak rendkívüli elzárásának lehetőségét, a jegyzői hatáskörben kiróható fogdabüntetést, a három csapást, a háromezer rendőrt, a Szent Korona közéleti hatalomátvételét, a multik vegzálását, a bankok nyuvasztását, Orbán brüsszeli ordítozását? Ezek érzelmi kérdések. Nehéz Orbánon jobbikos szemmel fogást találni.

Ez persze ugyanaz az Orbán, aki a frakcióban tett bemutatkozó látogatáson mosolyogva mondta: érti a jogi kiskapuk romantikáját, maga is így kezdte a pályát, de a gárda működését meg fogja akadályozni, ne reménykedjenek. Szabó Gábor pártigazgató ezen ki is bukott, a hatalmi arrogancia jelének tekintette.

A gárdaprojekt mára kimerült. Hibernálják, „átmenetileg újjászervezés alatt áll”, a fekete zubbonyosok csapata a választások után fokozatosan amortizálódott. Újraélesztési kísérletei a betyárseregekkel, Szebb Jövőt egyesületekkel nem hoznak átütő sikert. Nem pótolhatják a Fekete Sereg bajtársias romantikáját, férfias erőkultuszát. De Vona (és a központ) számára ez talán szerencse.

A gárda – Krekó Péter, a Political Capital vezető elemzője szerint – „egészen egyedi, sikeres találmány volt”, akkor bukkant fel, abban a politikai mezőben, amikor és ahol a magyar társadalom erre fogékony volt. Országos párttá pumpálták a Jobbikot, de a választások után nem volt mit kezdeni velük. Mit csináljanak? Alakizzanak? Európai példákból ismert a Röhm-, a Prónay-szindróma. A „kemény fiúk” nélkülözhetetlenek a félelemkeltésben, a hatalomért vívott harcban, hogy az induló konszolidálóval jelenlétük kínossá váljon. Nem véletlen, hogy épp a gárdakapitány, Kiss Róbert tett „fenyegetően tréfás” nyilatkozatot: saját kezűleg pofozza ki az Országgyűlésből a Jobbikot, ha a többi párthoz merészel hasonlítani.

Karrieristák és táltosok

Márpedig egyre inkább hasonlít. Lassanként intézményesül. Ma már van pénze is, kellemes állami juttatás. Vona pártelnök a mostani kongresszuson jelentette be: ösztöndíjrendszert alapítanak, mert kormányra készülve egyre fontosabb a jobbikos szakértelmiség kiképzése. Pártakadémia is létesül, bár ma még nem tudni, mit fog okítani. A rovásírás államigazgatási alkalmazását, vagy az energiaátvitel ezoterikus technikáit?

A Jobbik – eltérően szomorú sorsú elődjétől, a MIÉP-től – képes arra, hogy a jobboldali ifjúság szubkultúráit, a párthoz lazán kötődő csoportokat magához édesgesse, beépítse. A Toroczkay-féle Hatvannégy Vármegye éppúgy elműködhet itt, mint a csontkovácsszekció, a vándorsolymász-frakció, a táltosok, íjászok, boltosok, sityakosok, a nemzeti rapperek. A Kárpátiák, a FankaDelik, a Romantikus Erőszak. A párt éppúgy integrálja a lendületes karrierre vágyó középosztálybeli ifjakat, mint a fékezhetetlen Zagyva György Gyulákat. (Valahol, takarásban, a szélen, ott mozog a szimpatizánsok lieblingje, Budaházy is.)

Feloldhatatlan ellentmondás, hogy a befutott Jobbik-vezetők szívesen beilleszkednének, elfoglalnák jól kiült széküket, ha a tagság nem zargatná őket. A párt akkor húz igazán jól, ha ordíthat és akciózhat. De az akciók önveszélyesek. Krekó Péter (Political Capital) szerint válságtünet, hogy szélsőséges szövegekkel nem lehet megbukni a mai politikában. Nem tudnak a pártok olyan vadakat mondani, amelyek kivernék a biztosítékot. Példa erre a Magyar Sziget rasszista botránysorozata. („És bennünk lesz-e annyi, hogy le merjünk lőni egy rohadt, tetves zsidót?” – szabvány jobbikos előadásrészlet.) Mindez nyom nélkül szállt el. A Jobbik népszerűségben szorosan az MSZP nyomában caplat.

A belső konfliktusok nyár óta csillapultak. A „vadak” beérik szavakkal, szolid orbánozással, a tapsok egységesek, a Szebb Jövő is egyre szebb. A nagyobb szervezettség azt jelenti, hogy az oligarchia vastörvénye szerint a beáramló pénz az elnököt és az elnökséget erősíti. Mráz Ágoston (Nézőpont Intézet) szerint a Jobbikon belül ott húzódik a határvonal szélsőség és radikalizmus között, hogy míg a kérlelhetetlenek a rendszer felszámolásában látják a megoldást, a radikálisok beérik erőteljes átalakítással.

És tegyük hozzá, némi pénzmaggal.

A Jobbikban ma rendszerfüggő radikálisok dominálnak. A vezérkar uralja a terepet, az éhenkórász gárdisták, őrjöngő Zagyva György Gyulák hiába rázzák kereplőiket.

Váltópárt?

Eljött az ideje, hogy magasabbra tekintsenek. Mondjuk, a Fidesz kormányzati babérjaira.
A Fidesz sugallata a Jobbikkal kapcsolatban így hangzott: mi szükség még egy (bónusz) forradalmi pártra a forradalom idején? Nem itt vagyunk mi? S ráadásul kormányozni is tudunk.

A Jobbik szerint ez kevés. Orbánék forradalma megállt osztályvezető-helyettesi szinten. Ha a Fidesz bevezeti a kettős állampolgárságot, beígéri a határon túliak szavazati jogát, ha Trianon-emléknapot hirdet, a Jobbik „megfontolásra ajánlja” a totális revíziót. Ha Orbán euroszkeptikus, Vona unióellenes.

Ma Vonáék vannak kedvező pozícióban.

A baloldali véleményformálók szívesen egymáshoz ragasztják a két pártot, mondván: a Fidesz a nagy versenyben a Jobbik-program végrehajtója lett. A két elemző (Mráz és Krekó) szerint ez túlzás.

Sokak úgy tartják: Fidesz-program csak egy van, és az is kizárólag Orbán fejében létezik. Olyan Orbánt senki sem látott, aki más pártok programja után futna.

Mráz Ágoston abból a nézőpontból figyeli a dolgot, hogy mi a Fidesz érdeke. Miért állna érdekében a Jobbik jóllakatása?

– Ebben a ciklusban semmi sem kényszeríti őket arra – állítja az elemző –, hogy bármilyen formában együttműködjenek. Ez a viszony alapja. Hogy a jövőben mi történik, kérdés.
Ha az elején azt vizsgáltuk: kitől viszolyog jobban a Jobbik, a Fidesztől-e, vagy az MSZP-től, méltányos a fordítottját is nézni. Hogyan viszonyul a Jobbikhoz a Fidesz? A kormánypárt tábora persze túl nagy és összetett. A Fidesz táborában van egy erős csoport, amely fogékony minden radikalizmusra. De van egy jelentős halmaz, amely a Jobbiktól idegenkedik jobban. Ahogy a fideszesek mondják: ez Kövér László és Pokorni Zoltán pártja.

Tanulságos a Nézőpont Intézet felmérése arról, hogy a rivális pártok milyennek látják a Jobbikot. A Fidesz és az MSZP táborának 9-12 százaléka baloldalinak látja a Jobbik vonalvezetését. 30-34 százalékuk jobboldalra sorolja a pártot. De a pártok közönségének harmada a beszédes „nem tudom” választ adta.

A döntés persze nehéz, mert a politikai közelmúltban, a rendszerváltás óta valóban „nem volt még ilyen”. A Jobbik unikum. 2014-ben eldől, hogy megmenti, kisegíti-e Orbán rendszerét. Vagy a helyére lép?