Két hónapig bezárva Párizsban – Száraz Katalin fotósorozata
Phases című projektjében a kijárási tilalom zavarodott és kétségbeesett időszakát dolgozta fel a fotóművész: ebből a stratégiából aztán terápia lett. Volt miért, hiszen amikor felépítette saját párizsi „bunkiját”, nem gondolta, hogy egészen addig állni fog, amíg újra vissza nem jöhet Magyarországra.
Ezt a projektet az első kijárási tilalom idején készítettem Párizsban, amikor a szigorú korlátozások miatt két hónapig minden időmet a lakásban töltöttem. Amikor márciusban előállt ez a helyzet, zavarodottnak és kétségbeesettnek éreztem magam, és eleinte nehezemre esett elfogadni. Pedig szerencsére nem tartozom azok közé, akiket súlyosabban érintett a járvány: csak otthon kellett maradnom.
Azonban ennek az otthonmaradásnak szokatlan aspektusai lehetnek, ha egy idegen országban élsz, és amúgy is kérdéses, mit jelent számodra az „otthon” fogalma. Emellett persze ugyanúgy küszködtem a „szokásos” problémákkal és bizonytalanságokkal, amelyek mindannyiunkat nyomasztanak és beárnyékolják a jövőnket. Végül az alkotás lett a stratégiám: az irányítás illúzióját adta, és segített megszabadulni a szorongástól.
A sorozat egy furcsa átmenetté vált a bezárva töltött napok dokumentálása és a megélt érzelmek kivetítése között. Lényegében a különböző fázisokat dolgoztam fel, amiken keresztülmentem ezek alatt a hónapok alatt: az ellentmondásos érzéseket, amikor másra sem vágytam, mint hogy elhagyhassam a lakást, de közben mégis csak itt éreztem magam igazán biztonságban; ahogy tudni akartam, mi történik körülöttem és otthon, de egy ponton mégis telítődtem, és elmenekültem az információáradat elől; a komfortzóna átalakulását; a félelmet attól, amit nem ismerünk; a természet hiányát; az aggodalmat és a szorongást, mert fogalmam sem volt, mikor láthatom újra a családomat. Hiába ültem a kanapémon a biztonság teljes illúziójában, közben ezek az érzések emésztettek belülről nap mint nap.
A stratégiából terápia lett: ahogy vizualizáltam és megvalósítottam ezeket a fázisokat, úgy segített, hogy távolságot teremtsek a problémáimmal, és felülemelkedjek a rossz érzéseken, egyben feladatot és értelmet adtak az összefolyó és kilátástalan napoknak. A képeim azt is lehetővé tették, hogy megosszam a gondolataimat és érzéseimet másokkal a világ különböző pontjain, és kapcsolódjak hozzájuk – elvégre most egy nagy közös probléma köt össze minket, ha szeretnénk, ha nem. Felismerni ezt a kapcsolatot az izoláció közben alkotva, kivételes érzés volt.
A kijárási korlátozások idején próbáltam megbízható forrásokból követni a híreket, hogy tisztában legyek a körülöttem zajló eseményekkel. Bár jelen helyzetben nagyon fontosnak tartom, hogy naprakész és jól informált legyek, az első pár hét után úgy éreztem, telítődtem: elegem lett az információáradatból, és egyre kevésbé követtem a médiát. Elkezdtem visszahúzódni a „saját kis világomba” legyen az akár a múlt vagy a projektjeim - bármi, csak ne kelljen szembenéznem a tényekkel.
“Spirit Plant 2020 March” Ezt a növényt tavaly kaptam születésnapomra. Azt mondták, nem szabad nyitva hagyni az üveget, mert ezzel akár meg is ölhetem őt. Azóta se mertem kinyitni.
Vegyes érzéseim voltak a kijárási tilalommal kapcsolatban. Vágytam rá, hogy kimenjek egy sétára, de valahányszor elhagytam a lakást, a lezárt város stresszes és feszült atmoszférája elől inkább visszamenekültem a “ketrecembe”. Végül kamera obszkurává alakítottam a hálószobát, és az utcát a falra vetítettem. Így megvolt a kinti világ illúziója, ami így is úgy is “érinthetetlen” volt.
Néha a komfortzónánk kiterjesztése éppen hogy a redukcióból fakadhat: mikor hat hónapig utaztam egy kis bőrönddel, a hazaérkezésemkor hiába volt körülöttem a kényelmes lakás, én mégis mindig napokig a bőröndöm tartalmához ragaszkodtam. Hasonló érzéseim voltak mikor a kis lakásban ragadtam Párizsban: azt gondoltam, jó lesz kiszabadulni, de idebent már komfortosabban éreztem magam, még ha el is vágyódtam.
Ahogy hetek óta a kis lakásban tengődtem, és az összes park is zárva volt, nagyon elkezdett hiányozni a természet. Ezen az sem segített sokat, hogy közben láttam a közösségi médiában, ahogy otthon az emberek vidékre mennek, élvezik a napsütést, túráznak, miközben nekem fogalmam sem volt mikor jutok haza újra, és lehet részem ebben.
Nem a projektem volt az egyetlen dolog, ami segített átvészelni ezt a nehéz időszakot. Az érzés, hogy ő mellettem van, mindent könnyebbé tett.
Ahogy mindenkinek, úgy nekem is a laptopom lett a fő kapocs a külvilággal és a családommal. Ugyan számomra megszokott volt így kommunikálni, hiszen sokat vagyok távol, most mégis minden más volt, hiszen semelyikünk sem tudta biztosan, mikor láthatjuk egymást újra. A hívások most sokkal gyakoribbak és sokkal érzelmesebbek voltak.
Valahányszor elhagyom a házat, vagy másokkal lépek interakcióba maszkot veszek, kézferőtlemítőt haszálok, odafigyelek a cselekedeteimre. Nagyon nehéz ilyenkor elképzelni hogy felszabadultan bulizzak egy nyári fesztiválon, ahogy korábban tettem. A sok kis szabály betartása stresszt és szorongást okoz, és nem tudom képes lennék-e együtt élni velük. Szeretnék megint csak szabad és gondtalan lenni.
A lockdown idején az utcánk nagyon csendes volt, viszont ahogy feloldották a korlátozásokat zajos és nyüzsgő lett, talán még jobban mint előtte. Minden egyik pillanatról a másikra változott meg, de bennem ott maradt az aggodalom. Csak mert a szabályok változtak, már nincs kockázat? Felelőtlenség lett volna ezt hinni.
Miután ennyi időt töltöttem egy sötét első emeleti lakásban, néha úgy éreztem, csak szeretnék elmenekülni és addig menni, amíg nem látok több épületet, csak a horizontot. Introvertált emberként nem esett nehezemre itthon maradni, de néha mégis erősen rámtörtek ezek az érzések.
“Spirit Plant 2020 June” Júniusra kicsit változtak az asszociációim. Bár nem voltam róla meggyőződve, hogy a lockdown vége a járvány végét is jelentheti, próbáltam erőt venni magamon, megszokni az új helyzetet, és újra kijárni. Minden nagyon bizonytalannak tűnt
Bár a hivatalos lockdown májusban véget ért Párizsban, az én életem júniusig nem sokat változott. Mikor márciusban felépítettem a “bunkimat”, nem gondoltam, hogy egész időre velünk marad. Végül csak aznap bontottam le, mikor újra visszamehettem Magyarországra. Bár lehetett volna ez egy boldog pillanat, és a tilalom végének ünneplése, számomra ez inkább egy periódus vége volt és a komfortzóna falainak lebontása. Ahogy az utazásra gondoltam, egyszerre voltam feszült és boldog, hiszen újra láthattam a szeretteimet, de közben nyomasztott a kockázat, amit vállalok
(Fotók és szöveg: Száraz Katalin)
