Képírók társasága
A Szépművészeti Múzeum – a tavalyi impozáns és grandiózus Ganymed Goes Europe projekt után – idén is felkért tíz magyar írót, hogy a múzeum gyűjteményéből válasszanak ki egy-egy alkotást, amely kellően inspirálja őket nyolc-tíz perces szövegműre. Ezeket aztán mini színielőadássá formálta – S. Nagy Katalin művészettörténész segítségével – a két rendező: Pelsőczy Réka és Török Ferenc. A színészek „animált képként” játsszák a történetet. A novemberi Textúra szerzői: Bán Zsófia, Bartis Attila, Garaczi László, Jókai Anna, Kiss Noémi, Parti Nagy Lajos, Szabó T. Anna, Térey János, Tompa Andrea, Závada Pál.
BORBÉLY ZSUZSANNA írása
Mint egy elvarázsolt kastély, olyanná válik ilyenkor a múzeum. Az előadások napján este hétkor egy hatalmas körasztalnál leül a tíz színész, a műalkotások mesélői, s onnan indulnak útjukra, végig a sejtelmes tárlatlabirintuson a képhelyükhöz. A néző meg követi őket, a mélyföldszinttől a második emeletig. Irodalom és színház – a múzeumban.
Miként Parti Nagy Lajos láttatja a megelevenedett képeket: egészen varázslatos dolog késő esti múzeumban barangolni, amikor félfények vannak.
Az írónak Schlett Anna, a múzeum kommunikációs főosztályvezetője javasolta Franz Xaver Messerschmidt Karakterfejek-szobrait.
– Elevenembe talált, mert régóta foglalkoztattak a fejek. Különleges maga az alkotó és a barokk szobrászat szürreálisba hajlása. Messerschmidt – jelenség. Egyes művészettörténészek esküsznek, hogy súlyos beteg, bolond volt. Mások szerint tüdőbajban halt meg, és nem volt vele semmi baj, csak megelőzte a korát – mondja Parti Nagy Lajos, aki írásában keverte a fikciót a tényekkel. – Számomra ez a bája: nem teljes fikciót csinálni, hanem a tényekből kiindulva írni valamit, amiről az olvasó, a néző sem tudja eldönteni, mennyi benne az igazság, mennyi a kitaláció.
Jókai Annának nem volt kérdés, hogy El Greco Krisztus az Olajfák hegyén című képéről ír.
– Vonzott a gondolat, hogy az adott festményről akár egy figurát is kiválaszthatunk – aktuális mondanivalóval. Az alvó tanítványnál nekem nincs fontosabb. Sokan fel sem fogják, ha valami jelentős dolog történik körülöttük. Írásomat erkölcsi tükörnek is szánom: milyen, amikor a másik emberre nem figyel valaki, hogyan válunk cinkossá, amikor puszta lustaságból nem állunk ki egy ártatlan ember védelmében. Úgy érzem: alvó tudatállapotban van most az emberiség.
A múzeum munkatársa, Schlett Anna meséli a 168 Órának, például Térey János eredetileg havas tájat ábrázoló műre gondolt, aztán bement a múzeumba, sétálgatott, és rátalált Lorenzo Lotto alkotására: Az alvó Apolló a múzsákkal és az elröppenő hírnévvel. Garaczi László pedig jelezte, ő éppen oroszlános témában van, úgyhogy oroszlános művet ajánlottak neki: Giovanni Antonio da Pordenone Szent Márk evangélista képét.
Kiss Noémi úgyszintén maga bukkant Oskar Kokoschkától a Veronika kendőjére.
– Nem azt csináltam, hogy egy figurát kiemelek a képről, és őt beszéltetem. Próbáltam az ikontörténetet továbbmondatni egy mai nővel, egy mai anyának a problémáival.
Hortesznakht koporsója tetszett meg Tompa Andreának: a női múmia és a hozzá tartozó koporsó eredetileg Delhaes István festőművész tulajdona volt, akinek elsősorban 18. és 19. századi osztrák és német mesterektől származó rajzokból és grafikákból álló hagyatéka 1901-ben került a magyar állam tulajdonába.
– Örültek a múzeumban, amikor kérdeztem, ugye nem csak festményről lehet fogalmazni – mondja Tompa Andrea. – Az egyiptomi koporsóban egy ember nyugszik, aki maga is műtárggyá vált.
A múzeum második emeletéről, a Régi Képtárból választott Závada Pál. Olyan művet keresett, amely a legtöbb lehetőséget kínálja novella megírására. Rembrandt követőjétől, Pieter de Hoochtól a Levelet olvasó lány fogta meg.
– Próbáltam a korba beleképzelni magam, megtudni a festő életéről, amit lehet. Leginkább a kortársak látszottak érdekesnek, a társaság, amely körülvette, a németalföldi festők szűkebb köre. Hooch a hollandok aranykorának jelentős festője, a maga korában nevezetesebb, mint Vermeer, akivel kortársak voltak, akárcsak Rembrandttal. Delftben élt és dolgozott, ahol a mesterek erős konkurálásban vadásztak a megrendelésekre.
Különben Vermeer is festett egy eléggé hasonló képet, amelyen egy lány az ablaknál levelet olvas. A székek, a berendezés, a zsáner mintha rímelnének, vetélkednének egymással, és az író arra gondolt, a két festő talán egymás modelljeit is lenyúlta. Ebből írta történetét Závada: a modell, miközben Hooch festi, képzelt levelet fogalmaz mindkét művész féltékenysége tárgyában – Vermeernek.
Bán Zsófia írót, irodalomtörténészt Jules Bastien-Lepage Halottak napja című festménye inspirálta. A kép története és a francia festő után kutatva kiderült: a festmény Kohner Alfréd műgyűjtő tulajdonában volt. Kohnernek volt egy Ida nevű lánya, maga is festőművész, Farkas István festő felesége, akit 1944-ben lelőttek a nyilasok.
– Nem akartam nagyon ismert festő képéről írni. De nem is kellett sokat keresgélnem, rögtön az elején rábukkantam a 19. századi, többé-kevésbé ismeretlen francia képre. Többször visszatértem hozzá, és rájöttem: arra a nagyon ismert, a holokauszthoz kapcsolódó képre emlékeztet, amelyen egy nagymama kézen fogva megy két kis gyerekkel a gázkamra felé. Itt is egy nagyapa megy két unokával a temető melletti falusi úton, a háttérben füstölgő kémény. És mindez hátborzongatóan összeért a korábbi magyarországi képtulajdonos történetével.
A múzeum terében nincs lehetőség teátrális gesztusokra. Ahogyan a minimál tárlatelőadások egyik rendezője, Pelsőczy Réka mondta lapunknak: a festmény, író, rendező, színész négyesében – a rendező szolgál. A színész pedig közvetítő a kép és az író között.
