Keleti éden: se ivóvíz, se villany
Még hogy vadonatúj lenne a világfalu jelensége? Modern? Ez a családtörténet, amely a 17. századtól ered, kezdődik Elzász-Lotaringiában, folytatódik Nagybecskereken és Belgrádban, Sziléziában és a Szepességben, Pécsett és Budapesten, Sárospatakon és Zalacsányban, Kassán, Pozsonyban és Budapesten, Kirgíziában és Moszkvában. Szereplői franciák, svábok, németek, lengyelek, szászok, ukránok, gorálok, magyarok. Az utódokat Pesten, Torontóban, Bécsben, Pozsonyban, Frankfurtban kell keresni. Mind egy család.
Nem regény, hanem – a szerző pontos szavával – családszociográfia. Példás distanciával vizsgálja benne a szociológus az elődök életét, identitásaik változásait, kínjaikat s kalandjaikat.
A három leginkább kikerekített főalak Vilmos, Eduárd és Rudolf Demszky. E két utóbbi lesz a kötet változatos sorsú főszereplője. Rudolf a szerző nagyapja. Eduárd idealista vándorlegény, életművész, kalandor. Ők ketten is felkerekedtek a többi ezerrel, akik az 1920-as évek derekán Csehszlovákiából elindultak a Komintern (az Interhelpo) szervezésében a Szovjetunió megsegítésére (menekülve egyúttal az otthoni nehézségek elől). Meg is érkeztek 27 napos vonatozás után a kirgizisztáni „keleti édenbe”, ahol sem ivóvíz, sem villany, sem szállás, sem orvos, sem szervezett munka nem várta őket.
A telepesek nem kaptak fizetést, csak szállást (maguk csinálták), étkezést (maguk csinálták), kis pénzt cigarettára. Itt kellett új egzisztenciát teremteni. (Ekkoriban Amerikából tízezer önkéntes jött, a harmincas években aztán őket is jól „kitisztogatták”.)
Történt, ahogy történt: ki magától, ki egy kiutasítás révén menekült ki a helyzetből.
A helyzetből, de nem a sorsából. Amelynek minden fordulatát dokumentumok, emlékezések és vallomások igazolják.
Többet tudtunk meg általuk magunkról.
(Demszky Gábor: Keleti éden. Noran Kiadó.)
