Kard és kódex
Az volt az eredeti tervem, hogy a karácsonyi szünetben olvasom el Ősi János regényét. Ráérősen, lassan, belefeledkezve, elvarázsolva: úgy, miként gyermek a meséket. Hiszen mese ez is, a szó legjobb értelmében, díszes, finom mívű mese, mely a történelmi tényekből, a legendákból és az írói fantáziából szövődött olvasmányos, kalandos regénnyé. Valóság, képzelet, vágy találkozik egy költő képzeletével ebben a könyvben – merthogy Ősi János költő minden ízében. Nemcsak akkor, amikor verset ír (jó régen publikált már verseskötetet, tesszük szóvá e helyütt), hanem akkor is, amikor történelmi regényt: képei, képzetei mind-mind költőre vallanak.
Igen, jól emlékeznek mindazok, akik jól emlékeznek, esett már szó ezeken a hasábokon egy Ősi János-regényről, nem is olyan régen egyébként (és, tegyük hozzá, dicsérőleg), annak A lovagkirály keresztje volt a címe, és I. László király ifjúságáról szólt. Az új regény, a Kard és kódex a szent király élettörténetét folytatja s fejezi be. László, a lovagkirály legyőzi ellenfeleit és önmagát, miközben egész életén keresztül kerget egy álmot, a magyarság egyesítésének álmát. (Amely akkoriban még az őshazában maradt magyarok fellelését és letelepítését, valamint a székelyekkel való egyesülést jelentette.) Ehhez az álomhoz két mitikus tárgy: Attila kardja és egy elveszett hun kódex viheti közelebb. (Megszerzésük még nem elég, meg is kell majd érteni valakinek a mélybe veszett hun írásbeliség e különös ereklyéjét.) Nem árulom el a leendő olvasóknak, teljesült-e László álma, sem azt, mi minden történik még a fordulatos regény lapjain, de azt elárulom, hogy a szerzőnek sikerült odaláncolnia engem a könyvéhez, pedig jócskán elmúlt karácsony, mire végre hozzájutottam.
Jolsvai András