Kaméleon

A szélhámos könnyen veszi. A szélhámosban van valami a bohémok felelőtlenségéből, erős benne a rosszra használt meggyőző erő, dagad az önzés, iparszerű a felelősségvállalás elbliccelése. A szélhámos nem gyilkol, nem is lop, csak a butaságokon diadalmaskodik, ennyiben szinte „pozitív hős”. De mert úgy teszi, persze, hogy jól járjon, sorsa billeg, a büntetése jogos.

Jelen hősünk, Gábor, ennek-annak hazudva magát, magányos, pénzes nőkre vadászik. Társa, fegyverhordozója Tibi. Igen kikupálódtak az intézeti múlt után: a lovagnak nem okoz gondot a szmokingviselet az operaházi fogadáson, legfeljebb mi, nézők hitetlenkedünk egy kicsit: ejha!

Pedig a forgatókönyv (Goda Krisztina, Divinyi Réka) amúgy remek. Különösen azért, mert zárt rendszerben forog-gomolyog tragédia és komédia. Az érzelmekkel szélhámoskodó maga is horogra akad, mégpedig egy nőnél és egy férfinál egyidejűleg! Saját fegyvereivel szorítják sarokba. Miközben elpusztul egyetlen társa, „tesója”, akit elárul, meglop, így a film végére hősünk sokkal lejjebb van a mocsárban, mint a kezdetekor. Szomorú film. Majd mindenki elszerencsétlenedik.

Fontos tanulság viszont: a közönséges kis hazugságok, a pitiáner csapdák halmazata is lehet halálos.

Bravúros a történet végén a krimikbe illő fordulat: a ki is játszott itt kivel, a ki volt a játékos, és ki volt a játékszer meglepő feloldása. Olyan érdekesen, hogy utána már a végül szóban is megfogalmazott eszmei mondanivaló az illúziók természetéről – szinte kínos függelék.

A színészek közül talán csak Csányi Sándor szerepformálása győz meg tökéletesen. (Rendezte: Goda Krisztina.)