Kácsor Zsolt: Találkozás a Fontos Emberrel

A múltkor összefutottam egy Nagyon Fontos Fideszes Politikussal egy étteremben, ahol szokás szerint mentem a pulthoz, mert ha egyedül vagyok, mindig pultozom, és na lám, a Nagyon Fontos Fideszes Politikus is ott ült a pultnál öt-hat ember társaságában, ha jól láttam, kávézgattak éppen, felszabadultan trécseltek s nevetgéltek, éppen úgy viselkedtek hát, ahogyan normális emberek viselkedni szoktak egy normális országban. Nem ismertem a társait, ha jól láttam, rajta kívül nem volt köztük politikus, amiből arra következtettem, hogy a Nagyon Fontos Fideszes Politikus egészen biztosan üzletemberekkel kávézgat és trécsel. Nem tudom, megfigyelték-e, hogy a Nagyon Fontos Fideszes Politikusokat soha nem látni nagyobb társaságban, pél­­dául napközis tanítókkal, bolti eladókkal, kórházi ápolókkal, péksegédekkel vagy közmunkásokkal trécselni, ez is milyen furcsa, hogy a Nagyon Fontos Fideszes Politikusok csak a többi Nagyon Fontos Fideszes Politikus társaságát keresik, vagy a többi üzletemberét. Merthogy ez a két dolog egymástól aligha választható már el: a kormánypárti képviselők üzletemberek lettek, akik részint a pártjuknak jattolnak, részint a saját zsebükre dolgoznak, s ha valaki rákérdezne, hogy ez normális-e, azt mondanák, hogy barátom, ilyen az élet, ha a felszínen akarsz maradni, úsznod kell.

Na mindegy, szóval ott tartottam, hogy az étterembe lépve a pultnál pont belebotlottam ebbe a Nagyon Fon­­tos Fideszes Politikusba, egymásra néztünk, köszöntünk.
– Szia, hogy vagy? – kérdezte a Nagyon Fontos Fideszes Politikus, mire kapásból rávágtam:
– Szia, eléggé rosszul.
Nagy csönd lett erre a társaságban. Eltelt két másodperc, mire a Nagyon Fontos Fideszes

Politikusból előbukkant az a humoros, közvetlen ember, aki korábban volt, s felnevetett:
– Hát ez jó. Végre egy őszinte szó.
Erre meg én nevettem föl, s azt válaszoltam neki:
– Hogyan is lennék jól, ha ti vagytok hatalmon?
A Nagyon Fontos Fideszes Politikus vette a lapot, s azt mondta:
– Hej, de jó ilyesmit hallani. Nagyon elszoktam az őszinte szótól mostanában.

Micsoda mondat, konstatáltam magamban az egyszerű tényt. Hát hiszen ebből a Nagyon Fontos Fideszes Politikusból még nem veszett ki teljesen az ember. Hát hiszen van neki még humora, önkontrollja, talán még szeme is van, s látja, hogy mi folyik körülötte, s tudja, hogy amit ő és a többi Nagyon Fontos Fideszes Politikus csinál, az szimpla rablás, kormányzati szinten művelt rablógazdálkodás, az állami vadkapitalizmus maga.

Szóval mondom, azt mondta ez a Nagyon Fontos Fideszes Politikus fenn­­hangon, mindenki füle hallatára, hogy nagyon elszokott az őszinte szótól mostanában. Azt hittem, hogy a körülötte üldögélő urak erre harsányan fölnevetnek majd, s a térdüket csapkodják, hej, de jó poént mondott a Főnök, hát tényleg, ez nagyon jó, méghogy elszokott az őszinte szótól, hihihi-hahaha, milyen vicces ember a mi kedves patrónusunk, akit nagyon szeretünk érte, hogy Nagyon Fontos Fideszes Politikus lett belőle.

De nem.

A társaságban csönd volt. Hallgattak. Az urak maguk elé néztek, hallgattak, s közben tán gondoltak ezt-azt az új magyar világról. Például azt, hogy barátom, hát ilyen az élet, ha felszínen akarsz maradni, akkor most hallgatnod kell.