Kácsor Zsolt: A tahó lelőhelye

A Széll Kálmán téren ballagok, s nem messze tőlem egy fehér Mercit figyelek, mert csodaszép autó, vadonatúj lehet, csillog-villog, mintha most hozták volna ki a szalonból, szinte érzem az új autóbelső illatát. Öntudatlanul megnézem, hogy kik is ülnek benne, s habár ehhez a roppant elegáns, fehér Mercihez ezüstszürke hajú, öltönyös, menedzserfejű palit képzelek, aki vezérigazgató valamelyik multinál, a volánnál éppen az ellenkezőjét látom. A meseautót egy nagydarab, kopaszra borotvált fejű huszonéves fazon vezeti, mellette pedig egy hosszú szőke hajú nő ül. Ja persze, legyintek, akkor ez csak a szokásos. Luxusautó egy tahóval meg az ő műkörmös, műszempillás, műmellű műnőjével. Sok ilyet látok, és sosem értem, hogy a nagydarab, kopaszra borotvált fejű tahóknak miből futja vajon ilyen sok tízmil­­liós autócsodákra. Miből vették? S vajon egy összegben fizették ki, kápéban? Vagy hitelre vásárolták? De akkor a nagydarab, kopaszra borotvált fejű tahó miből fizeti a részleteket? Miniszteri biztos vagy már államtitkár, hogy ilyen jól megy neki? Ilyenkor persze rögtön el is szégyellem magam miatta, hogy kinézet alapján ítélek meg vadidegen embereket. Nem volna szabad. Attól, hogy valaki nagydarab, kopasz és nagyjából annyira értelmes tekintetű, mint egy ebihal, még nem következik, hogy tahó.

S ekkor elkerekedik a szemem a csodálkozástól.

A fehér Merci sofőrje ugyanis egyszer csak megáll a külső sáv közepén, még csak le sem húzódik, majd bekapcsolja a vészvillogót, s kiszáll. Csak bámulok. Hová megy ez? S miért hagyja ott a kocsit a forgalom kellős közepén? Azonnal feltorlódik mögötte a sor és dudaszó harsan. Most már direkt megállok, s figyelem a kopaszt, hogy mit csinál.

Nem fogják elhinni.

Illetve el fogják hinni.

A nagyra nőtt ebihal nagy kényelmesen besétál a sarki gyorsétterembe.

Végül is logikus. Biztosan éhes. Tűnődöm rajta, hogy a műkörmös, műszempillás, műmellű műnő vajon miért nem ment be vele. Lehet, hogy ő nem éhes? Aztán viszonylag gyorsan rájövök – na lám, ezért jó a két diploma meg a doktori iskola –, hogy a kajarendeléshez a műnőre nincsen szükség, a tahó egyedül is megbirkózik a feladattal.

Állok a járdán, a tülkölő, araszoló, összetorlódott, értetlen autó­­sokat nézem, akik nem tudják, hogy mi történhetett ott elöl, mi lehet a váratlan forgalmi akadály vajon. Mennék a dol­­gomra, de most kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a vége, s hogy a műnő a nyomást meddig bírja vajon. Merthogy nagy a nyomás rajta: az autósok a Merci mellé érve még egyet dudálnak, s az öklüket rázzák. A műnőnek szeme sem rebben. A kormánykerékhez nyúl és ő is dudál egyet. Egy jó hosszút, hogy mindenki értse.

Alig telik el tíz perc, a nagydarab tahó megjelenik a színen újra. Kilép a gyorsétteremből, a kezében két kajásdoboz, s megindul az autója felé, de nem sietősen ám, hanem lassan, kényelmesen és ráérősen, mint aki tudja, hogy sérthetetlen. Lustán félrefordítja a fejét, s végignéz az általa okozott dugón, de arcizma sem rezdül. A lépteit meg nem szaporázza, sőt az autóba visszaülve még hosszan fészkelődik. Hitetlenkedve nézem, s ekkor jövök rá, hogy ezt a bunkót én pár éve ismerem. Korszellemnek hívják. Ecce homo. Lelőhelye Kelet-Európa-alsó.