Kabaré

Benedek Miklós, a kiváló művészdinasztia doyenje úgy döntött, hogy színpadon dolgozza fel a magyar kabaré évszázados történetét. Bombaüzlet?! címmel Benedek Albert társaságában megszerkesztette és kitűnő szereposztással megrendezte az előadást. A március 29-i bemutató után áprilisban még négy alkalommal játszották, de a májusi repertoárban már nem szerepel. Rövid hír a levételről, Kálomista és az általam nagyra becsült Bereményi mosta kezeit. Túl drága a produkció, és kevés az eladott jegy, hangzott az indoklás. Tízszereplős a darab, a díszletek készen vannak, a költségeket előre lehetett kalkulálni. A színház az utolsó előtti és az utolsó előadás napján meg szinte tele volt.

Rossz nyelvek szerint valami fideszes potentát kifinomult ízlését sértette a feldolgozás. Felháborodása nyomán le is vették a darabot a műsorról. Még azt is beszélik, hogy a művészeti vezető egyet nem értése jeleként lemondott posztjáról. Ha megtette, Isten éltesse. Nem tudom, a fentiekből mi igaz, de a levétel maga tény.

Az eset hűen tükrözi egy kivesző műfajról, a kabaréról a markáns kormányzati véleményt.

A mostani hatalom fél, aminek akár örülhetnénk is. Fél a tükörtől, fél a viccektől, és gyűlöli a kritikát. Joggal, mert a humor mindennél erősebben leleplez, nem lehet ellene védekezni, csak erőszakkal. Bezúzással, betiltással, műsorról való levétellel.

Ez tehát a Fekete György és Kerényi Imre által vezetett kultúrpolitika. Ha valaki nem értené, ez maga a meghirdetett jobboldali kánon valósága. Nemcsak szerzők, nemcsak könyvek, de műfajok, rendezők és színészek, életművek esnek a könyvégetők martalékává. Könyvet égetni lélekben is lehet, például úgy, ha fintorgunk Kertész Imre Nobel-díja miatt, vagy ha Konrád György magyarságát kérdőjelezzük meg.

A cenzúra a diktatúrák bevett eszköze. Aki az alkotói szabadságot kezdi ki, a demokrácia alapjait kezdi ki. A jobboldali kánon tehát nemcsak a szabad magyar kultúrát, hanem a demokrácia szabadságait is támadja. De miért is teszi? Hogy szól a ki nem mondott kormányfői megrendelés?

Nemzeti elkötelezettség a kultúrában, ez a legfőbb cél. A cél erősíti a nemzeti elkötelezettséget a nemzeti kultúra fogyasztójában. A nemzeti elkötelezettség pedig fordítottan arányos a kritikai érzékkel. Nemzeti kormányunk sérthetetlen és tévedhetetlen. Ha történnek is apróbb malőrök, a célt, a szent célt tessenek nézni. Aki kritizál, aki a hibákat szóvá teszi, az a nemzet, a nemzeti kormány, a nemzeti együttműködés felesküdött ellensége. A határokon belül pedig nem kellenek ellenségek.

Ha nem lenne ennyire szomorú, röhögni kellene az egészen. De hol nevessünk? A kabarénak vége, a róla szóló előadásnak is.

Benedek Miklós azt írja a Bombaüzletről?!-ről, hogy az nem nosztalgia.

A kabaré nem múzeum. „Azért, ha már megvették a jegyet, nevethetnek is.” Ne tessenek nevetni. Többé nem lehet jegyet venni.

Herényi Károly