Juharszirup és babérkoszorú

Még a növénynemesítő Micsurinnak is (van-e, ki e nevet ma ismeri?) díszére válna e groteszk hibrid, mégis mind a kettő jár – méghozzá egyszerre – az idős hölgynek. Alice Munro ízig-vérig kanadai volt, és tavaly az irodalmi Nobel-díj kitüntetettje.

Nincs titka. Nem virblizik, nem akar meglepni, nem fontoskodik, csak mesél. Hogy aztán ennek során megelevenedik a betű, a szó, a mondat, s ott vagyunk valahol a virágos vagy esős Nagy-tavaknál vagy a havas régi háznál a város szélén, az eltévesztett házasság hálószobáiban, esetleg holmi furcsa vendégségben, halottbúcsúztató vagy az ósdi könyvtár önkéntes idején? „Minden befelé történt – írta –, az egész céltalanság és idegenség, amit éreztem...”

Távol is marad a nagyvilág lármája. Egy katona még előbukkan a háború utáni zűrzavarból, de belőle is csakhamar rendes civil válik. A szép nyugalom és a komolyság hangulatai adják e mesék hátterét. (Kanada nem egy ugrabugra ország...) Mégis: sokszor érezzük, ezek a történetek többesélyesek. Fordulhatnak így is, alakulhatnának másképp is. Nem mindig a dráma formál bennünket, elég hozzá sokszor a rutin. A tettre képtelenség. A csehovi melankólia.

És ha már gyanúsan szakadozik a háttér, és olyan kietlenné válik a leírt világ, mint Ingmar Bergman súlyos és steril látomásaiban, még akár egy kriminek az expozíciója is felsejlik. De Munrót nem érdekli a nyers bűn, a véres a bűnhődés. A balta és az öregasszony. Az égzengés és az olcsó szivárvány utána. Őt a korrespondenciák érdeklik. A rejtett kapcsolatok, a titkos összefüggések, az esetlegesség és az idegenség terhe, a céltalanság súlya.

Nem véletlen, hogy novelláinak hősei nők. Rövid történetekben a teljesség.

Ízlelgetve olvasandó kötet! Szép irodalom.

(Alice Munro: Drága élet. Fordította: Mesterházi Mónika. Park Könyvkiadó.)

Erdélyi S. Gábor