Jónás Tamás: Falopás

A karácsonnyal az a baj, hogy hó végén van. A Mikulás figyelmesebb ünnep, elviselhetőbb nyomor. A tartozások decemberi törlesztése esélytelenebb, nem is várják el igazából. Az év utolsó hónapjának elején lehet, sőt muszáj is pazarolni. A gyerekeknek járó, minél színesebben csomagolt édességek mellé egy-két napig elvárhatóak a jó illatú, nehéz ebédek és vacsorák. Amíg falun laktunk, még el-eljátszotta apánk a láthatatlanul érkező Mikulás színdarabját: a padlásfeljáróra kellett tennünk a csizmánkat, apánknak pedig gyakran ki kellett mennie az udvari pottyantósra – öten voltunk testvérek –, anyánkat érthetetlen szelídséggel dorgálta ilyenkor apu, mit főzhetett vajon, amivel így elrontotta a gyomrát. Gyanakodtunk persze, de senkinek nem volt érdeke elrontani tudással a reményt. Karácsony ünnepére is akadt mindig fa, hiába tiltották volna az erdészek, tudták ők is, hogy értelmetlen és embertelen fenyő nélkül hagyni a nyomorgó családokat. A falu havas, sötét utcáin egymást keresztező, mély nyomok mutatták, honnan, mekkora fát vonszoltak haza a családapák.

Forrás: neatorama.com

De amikor városba költöztünk, már a fa beszerzése is lehetetlenné vált.

Egy-két nappal az ünnep előtt mindig előkerült a fáskamrából apánk agyonhasznált biciklije, némán nézegette, és próbálta – megfelelő szerszámok híján – kikalapálni a nyolcast a kerekekből, összemaszatolta magát az elszakadt lánccal, és alig egy óra múlva csendesen visszatolta a használhatatlan kerékpárt a többi kacat közé. Azzal aztán nem lehet 10-10 kilométert letekerni s hazahozni vele a városszéli erdőből egy kisebb, lopott fenyőt. Már az is szégyen volt, hogy a fa kicsi, falun a lehető legnagyobbat hozta haza mindenki, nem is igen bírtak vele, és felesleges is volt 4-5 méteres örökzöldekkel hazaállítani, amikor az alacsony házakban még egy kétméteres sem fért el. De legalább volt mit eltüzelni a sokszori lefaragások után. Eltelt pár év, mire apánk rájött, hogy a fa alját és nem a tetejét kell csonkolni. Gyakran álltunk percekig a végre stabilan álló fenyő előtt, s méregettük a furcsa látványt, mintha a padló alatt kezdődött volna, s valahol a padláson lett volna a teteje. Mosolyogtunk, mi mást tehettünk volna. Az ajándékozás nem volt divat, hírből sem, nem is sejtettük, hogy a karácsony az ajándékozás ünnepe is lehet – annak örültünk, hogy mi díszíthettük fel a karácsony csonka ólomkatonáját papírból hajtogatott figurákkal.

De a városban erre sem volt esélyünk. Apu szokása szerint a konyhában ült, óránként rágyújtott a Munkásra, ügyelt rá, mert erősen fogyóban volt. Az asztalra könyökölt. Ránk sötétedett lassan a szenteste, mély csenddel, alig mertünk mozdulni. A konyha gázpalackos tűzhelye kékes lánggal világította be a helyiséget, negyven wattos villanyunk szégyenlősen pislogott. Egy szobánkban duruzsolt még a repedezett cserépkályha, bátyám rakta és figyelte a tüzet. Egy kevés füst lepte be a lakást, csak vizes fadarabokat tudott gyűjteni az udvarról.

– Nem húz rendesen a kémény – mondta, és ez is igaz volt.

Nagy veszekedés volt a szomszéd házban, kimentem az udvarra, a szürke ég alatt erősebbek voltak a kerítésen túli fények, de embereket nem láttam. Pár perc se telt el, sikítozások és érthetetlen kiáltások után kinyílt az ajtó, egy nagydarab, néma férfi lépett ki, maga után vonszolt egy feldíszített karácsonyfát, és nagyot lendítve rajta kidobta az udvarra. Alig pár méterre tőlem landolt, megadóan dőlt oldalra, mint egy leterített elefánt. A férfi még mindig szó nélkül visszament a házba.

Sokáig csend volt, mintha ezzel elintézték volna a veszekedést. Hosszasan és meredten ültem a kerítés tövében, fáztam, de nem mozdultam. Vártam, vajon kijönnek-e még a fáért. Nem tudtam elképzelni, milyen veszekedés zajlott le bent, aminek az lett a vége, hogy az udvarra került a jó illatú, gondosan feldíszített fenyő. Tudtam, hogy a család szegény, és sokkal többen vannak, mint mi, talán húsz ember is lehetett abban a házban, ami akkor temetői csenddel hallgatott. Az udvari, a kapualj lámpája is felkapcsolva. Kutya, macska se mozdult, a hidegtől bekönnyesedő szememben festménnyé mosódott a szomszéd udvar. Aztán szép lassan elkezdett hullani a hó, és szinte azonnal meghallottam, hogy anyám utánam kiált, hol maradok már a hidegben. Nem volt időm gondolkodni, könnyedén átmásztam a kerítésen, a fához futottam, és magam után húztam a nehéz, megunt szörnyeteget.

A fával állítottam be a házba, alig fért be a konyhaajtón. Már bent ült a meleg szobában mindenki, talán nem is az ügyetlenkedésem zajaimra figyeltek fel, hanem a gyantaillatot érezhették meg, kijöttek mind. Érthetetlen volt, mi történik, ilyenkor kérdezni nincs is mit, csak némán álltak, hadd magyarázzam meg én, mi folyik.

– Kidobták – lihegtem.

Anyám apámra nézett. Ha kidobták… ugyan még nem tudta, kik, és miért van feldíszítve, ha fel van díszítve, miért dobták ki, és ha végül is tényleg kidobták, mi behozhatjuk-e. Egyetlen tekintetben annyi kérdés volt, talán egész éjszaka is beszélgethettünk volna róla. Akkor gondoltam arra először, hogy bolondságot csináltam. Még álltam egy pillanatig, apám szavára várta, hogy vigyem vissza oda, ahonnan hoztam. De lehajtotta a fejét, úgy szólt:
– Felállítom a szobában.

Volt fenyőnk. Mégsem mosolygott senki. Kész fenyő. Nem kellett még feldíszíteni sem. De illatozik mégis, színes, fenyő. Szaloncukor is volt rajta, de egyikünk sem mert rágondolni, hogy leakasszunk róla.

Ezt loptuk, törte meg a csendet legidősebb nővérem. Apám indulatosan felállt, a konyhába vagy az udvarra indult, nem derült ki, mert szinte ugyanebben a pillanatban valaki becsengetett hozzánk. Összerezdültem. A fenyőért jöttek. Apám háta mögött lopakodva kimentem én is, hogy lássam, ki áll a kapunk előtt. Még résnyire se nyílt a kapu, máris felismertem a férfit, aki kidobta a karácsonyfát. Beszaladtam anyám mellé.

Nagyon hosszasan beszélgettek kint, erősen füleltem, de csak a váltakozó baritonokat hallottam, egyetlen értelmes szó sem jutott el hozzám. Anyám arcát vizslattam, vajon vannak-e előjelei a közelgő bajnak, és milyenek.

A lábam már egy kicsit remegett, de uralkodtam rajta, és éreztem, hogy az arcom, a mellkasom is melegszik, mintha lázasodni kezdenék. A két férfi kint veszekedett.
– Nem!
– De, de, de!

Amikor apám visszaért, már készen álltam rá, hogy menekülnöm kell a pofonja elől. Egy megpakolt szatyor, amiből kilógott a kenyér sarka, valamilyen kolbász volt a kezében, a másikban pedig egy üveg vörösbor.

– Nem akartam elfogadni. Erősködött. A fa mellé hozta…

Láttam, hogy vörös az arca a szégyentől, más alkalommal már káromkodott volna, most azonban a konyhaasztalra tette az ajándékokat.

– Csinálj valami vacsorát – szólt anyámnak.

A bort az asztalon hagyta, nem ivott belőle egy kortyot sem, amíg tartott a karácsony. Apánk egyetlen ajándéka ugyanaz volt minden karácsonyra: nem ivott és nem veszekedett semmiért.