Itt profi szintű szemfényvesztés folyik
Hát hiszen értem én ezt, csak nem értek vele egyet – valahogy így foglalta össze Károly barátom, maga is kiváló fotós, ami a Műcsarnokban most látható. Megállapításának második felét magam is, hangomban bár szomorúsággal, osztom. Nem öröm, ha az ember begyepesedett konzervatívnak érzi magát, ez kétségtelen, de ha már így van, illik férfimód elviselni az ilyesmit, és tudomásul venni, hogy megint szembemegyünk a kordivattal.
Pedig nem volt semmi szándék ebben: sőt. A magam részéről felfokozott várakozással és kalaplevéve léptem be a Műcsarnok (általam mindig megcsodált) tágas termeibe, hogy megismerkedjem a mai fotóművészet egyik leghíresebb alakjával, Thomas Ruff-fal, a düsseldorfi iskola vezéregyéniségével, aki még csak ötvenes évei közepén jár, de máris kész életművel rendelkezik. Olyan késszel, amelyből akár világjáró retrospektív kiállítás is rendezhető.
Aztán a műcsarnoki séta után egyszerűen eltűnt a kalap. Elpárolgott. Amin nem is lehet csodálkozni, hiszen itt profi szintű szemfényvesztés folyik. A művész remekül érzi meg, hogy a fotográfia technikájának forradalmi változásai súlyos és izgalmas következményekkel járnak, járhatnak, és elsők között igyekszik választ adni ezekre a kihívásokra. Válaszai azonban jó esetben közhelyszerűek, néha még azok sem, hiányzik belőlük az alkotó szellem éppúgy, mint az igazi művészi tehetség. Nagyításai hibátlanok vagy tudatosan hibásak, számítógépileg megannyi bravúrra képes. Csak egy bajuk van a képeknek: hiányzik belőlük a valódi válasz.
Viszont ragyogóan menedzseltek.
Ami folyton táguló művészeti világunkban nemegyszer elegendő a sikerhez.
