Ítéletidő

A színház mindig jelen idejű. Velünk történik akkor és ott. Lám, itt, „Keleten a helyzet változatlan”. „Életminta helyett mintha-élet.” „... érzelmi háztartásunk rendezetlen, mert egzisztenciális körülményeink is rendezetlenek” – írja a kritikus.

Pedig fontos lenne, hogy „az uralkodó eszmékkel ütközzön a színház” (e morális képződmény). „Az Antigonét akkor érdemes eljátszani, ha Kreon uralkodik. A Tartuffe-öt akkor, amikor az álszent manipuláció.” III. Richárdot, amikor... De „a mai magyar színház nem szeret kockáztatni”. Gyáva. Fél „a néző dühétől, a kritikától. A szomszéd színháztól, a minisztertől, az időjárástól”. Márpedig „a gyáva színház nem alkot” – írta 2009-ben Térey János az ÉS-ben. Nagy vita nem támadt miatta.

Márai már régebb óta érezte a leértékelődést. „A szöveg értelme nem számít többé”, „finomabb árnyalatait”, amilyen „az irónia, a célzás, a cinkos súgás”, tehát a művészet jelbeszédét „már nem értik az emberek”.

A siker titka viszont a halhatatlan, mindig felújításra kész János vitéz diadalmenetében tanulmányozható. Legyen a darab magyar, vitéz, operett, népszínmű, kabaré elegye, kotyvasszák a bulvár receptje szerint, öntsék nyakon két rész honfibú plusz kurucsavas széndihonvágy-szósszal (Karinthy Frigyes). Győzelmünk jele legyen a hagyományos V betű – átértelmezve: Virtus és Vereség együtt.

„A mai színházsorvasztó időkben” fogyasszunk fogunkra való hazaffyas popfelfújtat, lapályoperettet és ízletes revümusicalt. Gyönyörködjünk a felszínben a mélyáram helyett – javasolja keserűen Koltai. Csak félő, hogy megmérgeződünk lassan, mint a legelgető tehén Apollinaire-nél. Ugyanis „a színház nem úgy működik, hogy egyik este van ízlésem, a másikon meg nincs”...

Valószínűleg a néző sem erre a rugóra jár. Ha jár egyáltalán. Például színházba. Amely egyébként nem utánozza a valóságot, hanem újrateremti. Ráfér!

Koltai kritikagyűjteménye nemcsak színházról szól! Vegyük le a polcról esténként, hét után!

(Koltai Tamás: Miért gyáva a magyar színház. Kalligram Kiadó, Pozsony.)