Istenkísértés a színpadon – Bálint András arcai

– Korábban több szerepet is eljátszott a musical alapjául szolgáló G. B. Shaw-darabban, a Pygma­­lion­­ban.

– Huszonöt évvel ezelőtt játszottam a Radnóti Színházban Higgins professzort, Kerekes Éva volt Liza Doolittle. Néhány évvel ezelőtt viszont Pickering ezredes voltam, Szervét Tibor és Petrik Andrea mellett. Amikor megkaptam ezt a felkérést, nem sokat haboztam. Noha nem vagyok „zenés” rendező, jól ismerem és nagyon szeretem az eredetit. Igazából ez ugyanaz a darab, csak vannak benne csodálatos számok és egy kicsit megváltozott a vége. Kevésbé fanyar, kevésbé gonosz, mint Shaw, de én igyekszem az ő szellemét megőrizni.

– Alapélményem a klasszikus filmváltozat Rex Harrisonnal és Audrey Hepburnnel.

– Most én is megnéztem újra. Egyébként a My Fair Lady, amit „a tökéletes musicalnek” tartanak, éppen most hatvanéves. Nemrég olvastam, hogy Julie Andrews, aki az első előadás Lizája volt, megrendezi a sydney-i operában.

– Egy éve, hogy leköszönt a Radnóti Színház igazgatói tisztségéről. Milyen érzésekkel tekint vissza az elmúlt három évtizedre?

– Úgy érzem, hogy azokat a célkitűzéseket, amelyeket az 1985-ös pályázatomban leírtam, megvalósítottam: egy minőségi, művészszínházat terveztem Budapest közepén, hagyományos, polgári értékrenddel. Akkor a „polgári” kifejezést még nem használtuk, „értelmiségi kamaraszínháznak” neveztem. Benne volt ebben a harminc évben a magyar irodalom iránti elkötelezettségem, de a kísérletezés is. Mindig hív­­tam fiatal, tehetséges embereket, írókat, rendezőket. Zsótér Sándor például nálam kezdte Budapesten rendezői pályáját.

– Volt ezekben a kísérletekben valamiféle vezérelv?

– E harminc év alatt több mint 150 be­­mutatót és számos irodalmi estet tartottunk. Hogy volt-e valami vezérfonal, nem tudom. Valószínűleg az én ízlésem, kíváncsiságom és érdeklődésem. Engem egyaránt érdekel Euripidész, Dosztojevszkij, Móricz, Ibsen, George Tábori, Molnár Ferenc… A világ drámairodalmát jelenítettük meg hat és fél méter széles színpadon, amelynek közepén ott van az a legendás oszlop. Ez alapvetően „kukucskaszínház” 230 férőhellyel, és a negyedik fala a függöny. A tér bizonyos értelemben korlátokat jelentett, de ezeket is nagyon gyakran áthágtuk. Zsótér például rendezett egy Athéni Timónt úgy, hogy az előcsarnokban kezdődött a darab és a ruhatári pultokon játszottunk. Amikor az utolsó Radnóti-estemet csináltam, befedtük a nézőteret, és a nézők körbeültek. Ugyanezt megismételtük Ingmar Bergman Rítusánál. Valóságos istenkísértés volt Babel Alkony című darabja, rengeteg szereplővel, zenekarral a színpadon, Cserhalmi Gyurival a középpontban. Én is játszottam benne, Valló Péter rendezte, ez volt az egyik kedvenc előadásom.

– Számos önálló estje volt a színházban, ezeket folytatja ott és más helyszíneken is. Mostanában főleg a Márai- és a Heltai-estet játssza.

– Márai Kaland című darabját mi mutattuk be még 1990 őszén. Márai Sándor végrendelete szerint addig a könyveit nem adhatják ki, a darab­­jait nem játszhatják Magyarországon, amíg idegen csapatok tartózkodnak itt és nem tartanak szabad, demokratikus választásokat. Az író 1989 februárjában lett öngyilkos, egy évvel később a jogörökösöktől engedélyt kaptam a Kaland bemutatására. Aztán 1992-ben csináltam egy estet Márai naplóiból. De nem tudtam betelni a szellemével, és csináltam egy másik összeállítást, amelybe beleillesztettem kedvenc verseimet, Kosztolányi Hajnali részegségét, Babits Esti kérdését, Radnóti Nem tudhatomját, Vörösmartytól az Előszót, Máraitól a Halotti beszédet és a Toldi néhány részletét. Hozzám a naplóíró, a gondolkodó Márai közelebb áll, mint a regényíró. Heltai Jenőnek is a Budapest ostroma idején írt naplójából indultam ki: bujkálnia kellett, megjárta a csillagos házakat, letartóztatta a Ges­­tapo. Akkor Heltai már elmúlt hetvenéves… Ugyanakkor ebben az előadásban eléneklem Darvas Ferenc kíséretével néhány sanzonját is.

– Radnóti Miklós költészete végigkíséri az ön pályáját. Már gimnazista korában is Radnótit mondott a szavalóversenyeken. Az elmúlt években többször szerepelt a különböző holokausztmegemlékezéseken, például „a csillagos házak körútján” Radnótiék egykori Pozsonyi úti háza előtt. Mit jelent az ön számára Radnóti sorsa?

– Igen erősen kötődöm hozzá. Először az özvegyétől kapott naplójából készült estem még 1986-ban. Aztán 2007-ben jött az az előadás, ahol a közönséggel együtt mondtuk a Nem tudhatom sorait, és ebbe a történetbe belekevertem egy kicsit a saját életemet: felolvastam nagyapám születési anyakönyvi kivonatát és Radnóti Miklós édesap­­jáét is. Belevettem a saját zsidóságomat. Néhány előadás után ott maradtunk feleségemmel, Deák Krisztával, aki az estet rendezte, és Ferencz Győzővel, aki nagyszerű monográfiát írt Radnótiról és tanácsadóm volt. Egészen felemelő viták alakultak ki erről a magyar–zsidó, zsidó–magyar sorsról. Tudjuk, hogy Radnóti katolizált, és az a Sík Sándor keresztelte meg, aki amúgy szintén zsidó származású volt, tehát rettentően bonyolult történet ez. Ezt a bonyolultságot próbáltam ábrázolni egy kicsit a magam sorsával. Azt hiszem, nagyon személyesre sikerült. Persze színész vagyok, és ez is egy szerep. Amikor Ba­­bi­­tsot mondtam, egy kicsit Babits voltam: szigorú, magasan záródó mellényben, kicsit papos, kicsit tanáros. Mikor Kosztolányit mondtam, lobogott a hajam, laza és könnyed voltam, csokornyakkendőt viseltem. Amikor Radnóti voltam, ballonkabátba burkolóztam.

– Készített egy érdekes han­­gos­­köny­­vet: Bródy János dalszövegeit mondta.

– Régóta ismerjük egymást, fiaink, Bródy Dani és Bálint Dani egy osztályba jártak. Kedveltem a szövegeit, de ezek nekem, ahogy el is mondtam neki egyszer, még nem „anyanyelvem”, ellentétben Krisztinával, aki, amikor otthon készültem a felvételre és hangosan mondtam a szövegeket, egyből énekelte is őket. Így aztán némiképp „szűz kézzel” nyúltam hozzájuk.

– Önök Deák Krisztinával nemcsak az életben társak, hanem gyakran az alkotásban is.

– Az első filmjeiben játszottam, a Von­­zások és választásokban, az Esz­­ter­­könyvben, a Csinszkában. Mos­­ta­ná­ban gyakran mondja nekem: „Olyan szépen öregszel.” „Akkor miért nem adsz nekem szerepet?” – kérdezek vissza. Az önálló estek rendezésére őt kértem fel, mert ő az, aki a legjobban ismer. Neki mindig van valami „mániája”, és ezek általában be is jönnek. Például az ő ötlete volt a Radnóti-esten, hogy a nézők üljenek körbe és mondják velem együtt a Nem tudhatomot. A Heltai-estnél azt találta ki, hogy építsünk arra a kettősségre, hogy Heltai Jenő az összes műve közül a legjobban a János vitéz szövegkönyvét utálta, mégis mindig ez mentette meg. Például 1944-ben néhány hónapig ennek köszönhetően mentesült a zsidótörvények alól.

– Pályafutása során az elmúlt évtizedek számos neves magyar rendezőjével dolgozott együtt. Vannak-e különleges emlékei ezekről a forgatásokról?

– Szabó István első öt filmjében főszerepet kaptam. Huszonegy éves koromban választott ki engem az Álmodozások korához, és egészen a Budapesti mesékig tartott az együttműködés. Nagyon szoros kapcsolat és barátság alakult ki közöttünk, egy idő után Pista már „rám írta” a forgatókönyvet. Fontos állomás volt számomra a Szörény Rezsővel való találkozás, kiváló szerepeket kaptam tőle, a BÚÉK-ben, a Boldog születésnapot, Marilynben, sok improvizációra volt lehetőség nála. A Tü­­körképekben csak egy jelenetem volt, egy ellenszenves KISZ-titkárt játszottam. Megkaptam érte a kritikusok díját, és a Puskin moziban tartott premieren a nézők beletapsoltak. Jancsó Miklós csodálatos ember volt: jó volt a közelében, a társaságában lenni.

– Évekkel azután, hogy láttam a Fényes szeleket, rádöbbentem: a Boney M. Rivers of Babylon című slágere a 137. zsoltár szövegére épül, amelyet ön énekel a filmben.

– A Bábeli fogságban című dalt Jancsó tanította meg nekem, korábban nem ismertem. A Radnóti-estemben el is mondtam ezt identitásommal kapcsolatban. Attól kezdve, hogy a Fényes szelekben eljátszottam a zsidó fiú szerepét, gyakran kacsingattak rám: „Al naharot Bavel, al naharot Bavel, sam jasavnu, gam bahinu bezohrenu et Cion, bezohrenu et Cion.” Nyers fordításban ez annyit jelent: ültünk a Babel partján, sírtunk, ahogy Cionra emlékeztünk.

– Gimnazistaként olvastam Déry Tibor regényét, A befejezetlen mondatot, még mielőtt elkészült volna Fábri Zoltán filmje. Amikor megtudtam, hogy ön alakítja Parcen Nagy Lőrincet, úgy éreztem, más nem is játszhatná.

– Pedig Fábri előttem számos próbafelvételt készített, engem sokadiknak hívott. Már forgattunk, amikor megkérdeztem tőle, hogy miért voltam majdnem az utolsó a sorban. Mire Fábri így felelt: „Nem gondoltam, hogy még ilyen fiatal vagy.” Harmincegy éves voltam akkor.

– Sokunknak ön örökre Jancsi marad, miként Halász Judit Kata…

– Az idén nyáron egy fiatal rendező készített egy rövid játékfilmet egy idős házaspárról, amelyben Jutkával újra együtt játszottunk.

– Mire készül a veszprémi bemutató után?

– Volt tizenöt évvel ezelőtt egy Arany János-estem, azt újítom fel a költő születésének 200. évfordulója alkalmából. Neki is elsősorban a személyisége érdekelt, és a magyar nyelv iránti olthatatlan szerelme. Nagyon érdekes dolgokat találtam róla, például a Madáchcsal való levelezésében. Mint tudjuk, ő volt Az ember tragédiájának „dramaturgja”. Kitűnő humora volt, ez kiderült azokból a levelekből, amelyekkel az olvasóknak válaszolt a Szépirodalmi Figyelő és a Koszorú szerkesztőjeként. Levélváltásai Petőfivel olyanok, mint ha két kamasz ugratná egymást folyamatosan. Természetesen most is elmondok néhány balladát és színre kerül az öregkor, az Őszikék néhány darabja. Nemrégiben kezembe került az akkori előadás példánya, és magam is meglepődtem, hogy milyen jól szerkesztett. Réz Pál volt annak idején segítségemre. A Radnóti Színházban valószínűleg április 11-én, a költészet napján mutatják be, de hívtak Nagykőrösre is, ahol Arany János sok éven át tanított.