Isten veled, posztmodern

Nem lenne szabad Bán Mariann életrajzára gondolni. El kellene felejteni, hogy a „másképpen alkotók” egyik markáns iparművész egyéniségeként ízlésforradalmárnak számított a hetvenes évek végén. Hogy öntudattal vállalt külön utat a Manuál csoportban a nyolcvanas években. Hogy a rendszerváltó Magyarországon minden közéleti megmozduláson részt vett a kilencvenes évektől kezdve, jócskán túl az ezredfordulón. Hogy amikor már nem látott semmi reményt – se a tágabb, se a szűkebb körlet vidékén –, ki mert lépni az egészből 2014-ben.

Azért kellene mindezt felejteni, mert ezek a kerámiák a Fúga Galéria összegző tárlatán nem csak egy képzelet dús egyéni teljesítményként és egy furán kék hajat hordó mester különös önmegvalósításaiként méltók a figyelemre. (Akkoriban ugyanis sokunkat feszítette a képzelet és többen hordtunk volna kék hajat, ha nem is az utcán, de legalább álmainkban.) Az ő majolikából és porcelánból formázott lényei leginkább egy életérzés lenyomatai. Egy korszaké, amely alatt mostanában mintha megnyílna a föld és a fantázia szülte teremtményeket mintha elnyelné az a mélység, ahonnan vétetett: a szomorú agyag.

Bán világa nem hasonlít a mai fantáziára. Ő hárítja a felsőbbrendű tekintélyeket. Az angyalok pufók seggecskét mutatnak a magasságos égnek. A halottak parányi múmiát játszanak, és nem koporsóba, hanem szivarskatulyánál alig nagyobb koporsóban fekszenek. A doboznak kereke nőtt, a szeráf sípnak képzeli magát. A persely tojik a pénzre, a harang lába meg valódi láb. A doboz teteje paplan alakú, a tégely meg kaloda, fejeket és végtagokat helyez zár alá. Jól meglennének külön-külön, de az érző lelkű, okos kurátor, Kovalovszky Márta nem hagyta őket elmagányosodni. Tizenöt, egyenként négypolcos üvegvitrinbe rendezte az alig tárgyakat, a félig embereket, a majdnem állatokat és a rozmaringgal, rózsával, margarétával, pálmaággal festett növényes díszeket.

Fotó: Fúga Galéria

Így derült ki, hogy van közös bélyegük, nem is akármilyen. A százvalahány műtárgy többsége ugyanis – mint anyajegyet – levakarhatatlanul hordja magán a függetlenség ősi címerét, a macskát. Világ cicái egyesültek itt a cserépállományon, elnyújtózva és belapulva, alattomosan és ártatlanul, dorombolva és szunyókálva, hátat görbítve és vadászatra készen, de mindig a kompozíció szerves részeként. Ismertem olyan kollégát, aki teknősbéka-szobrocskákat gyűjtött. Volt, aki a bagolyban találta meg totemállatát. Több olyan baráttal büszkélkedhetem, aki elefántra specializálódott. De Bán Mariann „macskasága” több mint egyszerű fölhalmozó szenvedély. Jelképpel van dolgunk. Egy méltatója azt mondta erről, hogy rejtett önarcképek. Összevág azzal, amit maga írt pályája elején: „Mindig olyasmit akartam csinálni, amit csak én csinálhatok meg, amiről rám ismernek és én is magamra ismerhetek.” Stimmel: a zsebtigris tényleg Mariann. Hasonlít rá, ez csak az övé, de mégis több. A szabadság szimbóluma hever az edényeken szerteszét, egy ősi isten vigyázza a többiek színes, törékeny és komolytalan kinézetét. Nem magasztosan és fenségesen, hanem bájosan és rendületlenül. Főként pedig annyi iróniával, ahogy akkoriban, a rendszerváltás környékén mindezt megéltük.

Bán világa továbbá azért sem hasonlít a mai világra, mert többértelmű. Ahogy a kurátor egy régebbi katalógusban írta: „Nem könnyű megnevezni őket, olykor talán lehetetlen is. (…) Többnyire gyakorlottan hajolnak félre a »találat« elől… Öntudatlanul sugározzák azt a vonzó és intim atmoszférát, amely az évszázadok, évezredek mélyén született régi nagy kultúrákban oly otthonos fényben ragyogott.”

Így aztán amikor az embernek éppen lenne egy „ahaélménye”, és már mondaná, amikor a sormintás karistolásokat látja: ez bizony a neolitikus keramikában honos terra sigillata ornamentikát idézi. De nini! Hát akkor hogyan került ide a baba-néni csókos szája és a dobozfedő rózsacsokra, ezek a virtigli rokokó elemek? Vagy az angyalkák mozgatható keze-lába, a ládikóra szerelt gurigák, a rekeszeket rejtő tokok és a kékfestő anyagokból ismerős pontcsokréták? Ezek egyszerre mutatják a népi és urbánus vásárfiák tanulságait meg a régi folyamvölgyi kultúrák sírmellékleteinek zavarba ejtő humorát. Bán úgy megtanulta a művészettörténetet, hogy egyetlen tárgyban volt képes az egész tananyagot fölmondani. Mintha csak művelten legyintene: egykutya – bocsánat – egycica valamennyi, a kiemelt bánásmódot egyikőjük sem érdemli meg.

Ezt a közelmúltbéli jelenséget radikális eklektikának nevezte a szakirodalom. Ez a közelmúltbéli jelenség pedig végtelen optimizmust sugallt. A történelemnek immár vége, le az oktrojált korstílusokkal, le a kívülről diktált csoportformákkal! Éljen az egyéniség mindenekfelett!

És ez az, ami nem jött be. Immár a világ ma, a posztmodern után másból sem áll, mint oktrojált csoportformákból. Az elit vezérelte luxusdizájnból és a tömegmédia sugallta cukiságból. Megfizethetetlen áruból odafönt, globalizált bóvliból idelent. A hatalmi gőgtől inspirált történelmi felsőbbrendűség fitogtatásából a gazdagoknál és a hülyék ópiumából, a giccsből a szegényeknél.

Minden ember egyenlőnek teremtetett – áll az amerikai Függetlenségi nyilatkozat első sorában –, és Bán keramikus ettől a filozófiai dokumentumtól nem tudott és nem is akart eltekinteni. Bár dolga e világban cicácskák és dobozkák, angyalkák és fütyülők alkotása volt, illetve lett volna, de a dolgok állása a tízes évek elején annyira irritálta, hogy tett ellene.

Ex voto címmel sorozatot készített, amelynek minden egyes darabja olyan „mariannos” baba volt – ámbár belapítva és világos mázzal bevonva –, amely alkalmassá vált idézetek hordozására is. Valahogy úgy, ahogy manapság polgárjogi aktivisták képviselik azt tiltakozó felvonulásokon. Jeffersonék pozitív üzenete csak annak fényében értelmezhető, hogy a szöveges bábuk két – tartalmilag ezzel ellentétes – szöveget is hordoztak hasukon-hátukon. Elszórva láthatók is a vitrinekben. Egyiket George Orwell írta az 1984-ben, a másikat Parti Nagy Lajos a Magyar mesékben. Az egyik disztópia volt a javából, és a totalitárius rendszerek technikai fogásairól mondott lényegeset a „new speaktől” a „kontrollált múltig”. A másik az Orbán-rendszer újfeudalizmusát járta körül úgy, hogy a röhögés az arcra fagyjon. (Például: „Magyar zászló, EU-zászló, Sonka, Tojás, Szent Korona, mer azt fővitték a fönnvalók nehezéknek. Vót egy koronalift, oszt abba. Két riporter vót. Az eggyik térdepölt, a másik dettó.”)

Akkora feszültség keletkezett e cserépbábukban forma és tartalom, test és lélek, anyag és eszme között, hogy innen továbblépni szinte lehetetlen volt. A tartalom, a lélek, az eszme gyönyörű volt, erről szólt a Függetlenségi nyilatkozat. A forma, a test, az anyag borzalmas lett, erről szólt Orwell és Parti Nagy.
A súrlódási hő elől Vallauris-ba, a világ kerámia-fővárosába menekült. Ott leginkább a műteremgarázs kapujában megjelent életet fényképezte. Így búcsúzott ettől a hálátlan világtól. Az utolsó képen – a rendező jóvoltából – hátulról látszik egy jól megtermett macska is.