Irritálnak az írói pózok

Gyakran hallani íróktól: a második regénynek nagyobb a tétje, mint az elsőnek. Ön szerint is?

Igen. Esterházynak van egy isteni kifejezése: kreatív felejtés. A szerzőnek gyorsan el kell felejtenie minden jó tanácsot, kritikai észrevételt, különben nem tud szuverén egyéniséggé válni. Az első regény a „semmibe” érkezik, s íróját azonnal pozicionálja valahová. Engem az Isten hozott után besoroltak a „népiek” közé. Akadt, aki azért méltatott, mert – szerinte – „összebékítem” a népi és az urbánus írásmódot. Az a legrosszabb, ha az ember ilyenkor boncolni kezdi magát: tényleg ezt akartam? Így óhatatlanul az elvárásoknak próbálunk megfelelni. Első regényemet jól fogadta a kritika. De szorongató volt érzékelni a várakozásokat: na, mit dob ezután a fiú.

Mikor jutott túl a szorongásain?

Azt hiszem, akkor, amikor volt erőm visszakérni a Tánciskola első verzióját a kiadótól. Eredetileg tavaly ősszel kellett volna megjelennie, de még fél évig dolgoztam rajta. Olyan írói világot akartam teremteni, amely foglyul ejti az olvasót, és nem engedi el. Nemrég kritikusi vitát rendeztek a könyvről. Jeles kollégák egymás szavába vágva sorolták, mi minden jó és rossz a műben. Amit az egyik lehúzott, a másik dicsérte. Másfél óra múlva, miután semmiben nem értettek egyet, de kijelentették: ilyen jót még soha nem beszélgettek. Hozzátették, amúgy teljesen „beszippantotta” őket a regény. Nekem ennyi bőven elég.

Életrajzi realistának mondta magát egyszer. Igaz ez mostani művére is?

A főhőseim kitaláltak, de az alaptörténet saját: falusi fiatalember diploma után vidéki kisvárosba kerül. A könyv az ő felnőtté válását meséli el. Én is egy kis községben, Szegváron születtem 1976-ban, később a szegedi bölcsészkar magyar szakán végeztem, majd sokáig Békéscsabán éltem. Az ottani könyvtárban dolgoztam. A férfivá válás és az első generációs értelmiségi lét minden nehézségét abban az alföldi városban éltem meg.

Könyvében szerepel egy nagybácsi is, aki hol mint jóságos pótapa, hol mint ördögi figura jelenik meg.

Rendes apamodell híján már többször kreáltam magamnak efféle regényalakokat. Négy éve veszítettem el az édesapámat, 49 éves volt. Õ pontosan megmutatta nekem és az öcsémnek: hogyan nem szabad élni. Apánk – noha csak szakmunkásképzőt végzett – rendkívül kreatív volt, szavalóversenyekre járt. Műveltebb volt némely szegvári potentátnál, társadalmi elismertségben viszont még a faluban is az utolsó. Ép lélekkel ezt nem tudta feldolgozni. Egy falu akkor véd meg, ha megfelelsz a normáinak, elfogadod a rád osztott szerepet. Ha képtelen vagy erre, el kell hagyni a helyet, különben tönkremégy. Én 14 évesen azért választottam a csongrádi gimnáziumot, mert ott kollégista lehettem. Közelebb volt ugyan a híres szentesi dráma tagozatos iskola, ráadásul akkor már verseket írtam, mégsem oda jelentkeztem. Tudtam: a falusi bejárós státusnál nincs megalázóbb egy diákközösségben.

Miért olyan nehéz a falusi normáknak megfelelni?

Ez a világ is elismer bizonyos, az életkorral megszerezhető bölcsességet, ám a különcséget nem szereti. Akinek – mondjuk – művészi ambíciói vannak, jobb, ha odébbáll. Öcsém, Grecsó Zoltán ma Frenák Pál társulatának a tagja. Részben az én nevelő hatásomnak is köszönhető, hogy Zoli is kiszakadt hazulról. Mondtam neki: „Nem maradhatsz otthon, mert boldogtalan leszel.” A kihagyott lehetőségek nagyon megkeserítik az embert. Én már régóta terveztem, hogy Pestre költözöm, de folyton halogattam, nem mertem belevágni. Úgy két éve találkoztam Spiró Györggyel, aki megkérdezte: „Na, mikor jössz Budapestre?” Végighallgatta a kifogásaimat, és kijelentette: van egy lakása, fél évre ingyen kölcsönadja nekem. Azalatt elrendezhetem a dolgaimat. Mindezt úgy ajánlotta fel, hogy akkor találkoztunk másodjára, igazából nem is ismert. Éreztem, ilyen lehetőségre nem szabad nemet mondani.

Bátorság kell ahhoz is, hogy valaki úgy döntsön: író lesz.

Nálam ez valahogy magától jött. Még gimnazistaként beneveztem egy diákíróversenyre. A Máté evangéliumát írtam át – polgárpukkasztó módon. Ott figyelt fel rám a zsűri egyik tagja, Kemény István. Később ő vitte el a verseimet az ÉS-hez, előszót is írt hozzájuk. Akkor még Békéscsabán laktam, de kezdtem rendszeresen feljárni Pestre Keményékhez. Konyhájukban csütörtökönként összejöttek már befutott fiatal írók, például Térey János, Peer Krisztián. Õk „adagolták” nekem a kortárs irodalmat, két év alatt mindent elolvastam. Óriási volt bennem a bizonyítási vágy, ám a kisebbrendűségi érzés is. Néha már én is szívesen megszólaltam volna a konyhaasztalnál, de örültem annak is: legalább egy „cicaszék” jutott nekem. Persze egy idő után már fárasztóvá vált a „vidéki naiva” szerep.

Befogadták végül a pesti művészkörökbe?

Igen, bár első generációs értelmiségi görcseim máig nem múltak el. De nem tagadom le a hiányosságaimat, nem röstellek rákérdezni arra, amit nem tudok.

Pedig első verseskötetére – Vízjelek a honvágyról – már Gérecz Attila-díjat kapott. A Pletykaanyu című első novelláskötete Bródy Sándor-díjas lett.

Mégis irritálnak az írói pózok. Az a fajta fiú vagyok, akit házbizalminak kérnek fel a lakók, a házmesternővel is jóban vagyok. Egyébként amikor feleségemmel beköltöztünk egy Thököly úti házba, ott is rögtön kutatni kezdtem a „gyökereimet”, hogy tudjam, ki lakott előttem a lakásban. Kiderítettem: egy asztalos. Kaptafákkal volt tele a szenespince. Előkerültek az asztalos jegyzetei is, roppant izgalmas olvasmány.

Ha úgy vesszük: az író mások titkait fürkészi és kitálalja. Emiatt önt egyszer már be is akarták perelni. A Pletykaanyu megjelenése után, 2001-ben.

A falumban többen magukra ismertek a novellahősökben. Hiába magyaráztam: ezek fiktív alakok. Akkora volt otthon a felháborodás, hogy petíciót írtak ellenem. Aztán nagy nehezen elhalt az ügy. De még ma is van ott két asszony, akik nem képesek túltenni magukat a haragjukon. Anyukám most is Szegváron él: ha meglátják őt azok az asszonyok, belékötnek. De őket már a faluközösség is bolondnak tartja. A szegváriak többségét a Pletykaanyu már nem érdekli. Inkább az a problémájuk: nem tudnak velem mit kezdeni. Nem értik: a részeges Grecsó fiából hogyan lehetett „nagy ember”. A falu egy kasztrendszer, nem változik soha. Legfeljebb pénzzel lehet rangot szerezni ott. Mivel látják, hogy nekem pénzem sincs, végképp nem tudnak beilleszteni a helyi szociális mozaikba. Számukra én már idegen vagyok.

Miből érzi ezt?

Azelőtt minden évben elmentem Szegvárra a disznóvágásra. A Pletykaanyu megjelenése után is hazamentem. Jött a böllér, és magyarázni kezdte, ezt így meg úgy szokták csinálni. „Jani bácsi, hát nem ismer meg, én vagyok az!” – mondtam neki. „Te ezt már nem tudod, fiam” – felelte. Nagyon fájt, pedig nem gonoszságból tette, hanem ösztönösen. Én odatartozónak érzem magam akkor is, ha nekik már csak egy messziről jött ember vagyok.

Nem bánta meg, hogy Pestre költözött? Nem vált így gyökértelenné?

Talán. Csakhogy már nincs visszaút. Egy falu, bármenyire zárt közeg is, teljes univerzum. A kisváros más: ott már mindent Pesthez mérnek, az embereket áthatja a perifériatudat és az elvágyódás. Én is úgy éreztem egy idő után, hogy megfeneklettem, tovább kell lépnem. De Budapesten másfél évig iszonyú honvágyam volt, hiába nyugtattak a barátaim: legalább két év, míg ezt a várost meg lehet szokni. Itt minden sokkal strukturáltabb, ugyanakkor kaotikusabb is. Hiányzik a spontaneitás, nem futsz össze a barátaiddal a „sétálóutcán”.

Azt nyilatkozta: hogy azonosulni tudjon vidéki hőseivel, muszáj a közelükben élnie. Mi lesz akkor most az írással?

Mostanában olyan novellákat írok, amelyek a családtól, a barátoktól való eltávolodásról szólnak. Móricz Sáraranya nyomán született a Nyugat című novellám. Vidékről befutott művész a főszereplője, akinek megbicsaklik az élete, és egyszer csak elkezd újra tájszólással beszélni.

Az ön kiejtésében nem érződik akcentus.

Viszont a feleségemmel – ő csongrádi lány – tájszólással beszélünk egymás között. Ha hazamegyek Szegvárra, akkor is. Még élt az apám, náluk voltam, amikor Pestről hívott valaki. A telefonban azonnal elhagytam a tájszólást. Apám szörnyen mérges lett, fejemhez vágta: így akarok benyalni a pestieknek. Pedig a „beszédváltás” spontán reakció. Az embernek asszimilálódnia kell ahhoz a közeghez, amelyben él. Épp az válna pózzá, ha itt folyton a falusi fiút játszanám, otthon meg az „író urat”. Ezért is jó, hogy végre túl vagyok a második regényemen. Most már nem vagyok az a vidéki srác, akit felmagasztalnak: milyen ügyes ahhoz képest, hogy honnan jött. Azért van ebben rossz is: a dédelgetéseknek vége.