Irodalmi szolgálat: Farkas László és az Új Írás

Hatvanegy januárja volt, jégvirágos tél, amikor a minisztérium személyzeti osztályáról hívatták a fiatal magyartanárt. Farkas László szerette munkáját az ecseri iskolában, már a nyolcadik éve koptatta a falusi katedrát kezében naplóval, hóna alatt a klasszikusokkal, szívében tele versekkel. Ebben a pillanatban viszont csak tehetetlen dühöt érzett, mert előző nap jobbító szándékkal felpofozta egyik kedvelt tanítványát, és most biztosan valaki feljelentette. Tartott tőle: egy fegyelmi vizsgálat miatt kell Pestre utaznia.
A minisztériumban Bartosné osztályvezető, Illés Lajos és Váci Mihály várták. Kiderült: nem az a gond, hogy eljárt a keze, hanem új irodalmi lap szerveződik, és Pándi elvtárs őt, a vidéki tanítót javasolta munkatársnak.

Apjától egy rossz biciklit és sok jó tanácsot kapott

„Kérdésükre elmondtam, hogy kit szeretek a mai magyar irodalomból, és azt is, hogy személyesen nem ismerek sem írót, sem költőt. Helyeseltek: Ilyen ember kell nekünk, aki nem tartozik egyik írói csoporthoz sem. Aztán kiböktem, hogy Hernádi Gyulával összebarátkoztam a Belvárosi Kávéházban. Erre felhúzták a szemöldöküket – nemrég jelent meg a szerző szürrealisztikus botránykönyve, A péntek lépcsőin –, de még ezt is megbocsátották, hiszen maga Pándi Pál szemelt ki a feladatra.”

Az irodalomtörténész Pándi Aczél György vitatkozó bizalmasa volt, ő kezeskedett arról, hogy az új folyóirat nem fog letérni a kijelölt ideológiai útról, ha teret enged is az enyhülésnek, a többszólamúságnak.

„Pár hónappal ez előtt a beszélgetés előtt vizsgáztam az egyetemen nála, alig mondtam néhány szót Aranyról, leállított, jelest adott és megkérdezte, nem akarok-e kritikus lenni. Adott egy Laczkó Géza-regényt, hogy írjak róla három flekket, és majd tegyem be a levélszekrényébe. Azt sem tudtam, mi az a flekk. Ezután jött a minisztériumból a telefon. Később már mint kolléga mondta: Nehogy azt hidd, hogy jó volt az a kritika… Illés, Pándi, Váci: ők hárman voltak a leendő szerkesztőbizottság tagjai. Kérdeztem tőlük, hogy mi lesz a dolgom. Járod a kocsmákat és zseniális kéziratokat gyűjtesz a fiatal íróktól.”

Így történt, hogy február elején Farkas László odahagyta a falusi iskola rigorózus, zord politikai légkörét, és legnagyobb örömére megtapasztalhatta az irodalmi élet mámoros levegőjét egy Dorottya utcai szobácskában (itt készült kezdetben az Új Írás) és a fővárosi presszókban. A szabadság illúzióját keltette, hogy szidhatták egymás közt a rossz politikai döntéseket, lázadozhattak a bürokrácia és az akkor még zimankós közállapotok ellen. Szenvedélyes és tehetséges barátok vették körül, írók, festők, filmesek asztalánál ült, hallgatta őket, vitába bonyolódott vagy éppen csak borozgatott velük. És gyűjtötte a zseniális írásokat. (A futballpályán is. Huszonöt évig volt igazolt játékos az írók Szoc. Reál Budapest csapatában, szerinte ezt is a kéziratokért: a balján Moldova, mögötte a kapuban Csurka, és Módos, Szále, Jovánovics György…)

Zöldfülűként a versrovat robotosaként kezdte. Fiatal költőket bátorított vagy éppen visszautasította őket.

„Nagy lecke volt, és boldogság. Vácival órákig, sokszor éjszakába nyúlóan vitatkoztunk egy-egy versről. Rászorított, hogy kétszer-háromszor olvassam el a műveket és törődjek a szerzőkkel, az értéket keressem és indokoljam, ha vissza kell adnom a verseket. Dolgoztattak kritikusként, számított a véleményem. Egyszer Pándi rám bízta egy akkor felfedezett Juhász Gyula-cikk gondozását. Elolvastam, javítgattam, itt-ott rövidítettem. Pándi aztán nevetve lobogtatta a kéziratot: »Farkas Laciból nagy szerkesztő lesz, meghúzta Juhász Gyulát!«”

Aztán az Új Írás szolgálatában maradt egészen a lap megszűntéig. Juhász Ferenc mellett három évtizeden át dolgozott. Amikor a rendszerváltás után bezárt a szerkesztőség, Juhász rábízta az addig felgyűlt összes dokumentumot. És Farkas László hazavitte az egész kincstárat. Lektori cédulákat, kéziratokat, korrektúrajavításokat, a nagy írók leveleit. Ebből és saját élményeiből született a nemrég megjelent Deres március című dokumentumkönyve, amely a folyóirat első pár esztendejét dolgozza fel. A kötetből kirajzolódik, hogyan viaskodtak a szerkesztők az akkori kultúrpolitikával.

Váci Mihály az első szerkesztőbizottság egyik ragja

Farkas László Kalocsán látta meg a napvilágot. Apja vándorcsavargó hírében állt, mély zengésű hangja volt, nagyon szépen mulatott. Fényképész, vegyészmérnök, biztosítási ügynök, csapos. Csak néhány szakma a sok közül, amelyben az apa szerencsét próbált. László édesanyját Maglódon ismerte meg, amikor egy népszínműben együtt énekeltek mint primadonna és bonviván. A színpadi szerelemből pedig házasság lett. Amikor a kis Lacika, a második gyermek megszületett, az apa éppen a kalocsai körzetben volt ügynök. Sajnos az ügyfeleket mindig a kocsmában kereste. Majd egy nap, amikor felesége érte ment az ivóba, kiugrott a hátsó ablakon és évekre nyoma veszett. Aztán visszatért, és ismét megkérte gyermekei anyjának kezét.

„Édesanyám viszont nemet mondott. Ekkorra a nagyapám berendezett neki egy kis vegyesboltot, ahol aztán anyám hajnaltól éjszakáig dolgozott. Akadt később kérője, de soha többé nem ment férjhez. Amikor a nővéremmel nagyobbak lettünk, mi is kivettük részünket a családi vállalkozásból. Talicskával hordtam a piacról az árut, délutánonként én is a pult mögé álltam. Nyaranta gyümölcsöt szedtünk, bérelt földön kapáltuk a kukoricát, hogy legyen mit ennie a disznónak. Apám néha meglátogatott minket, kaptam tőle egy rossz biciklit és sok jó tanácsot. Egyszer az oldalkocsis motorján almalekvárt hozott százliteres fahordóban az üzletbe, talán gyerektartásként. Különben ő is sokat dolgozott, de amit keresett, két nap alatt elmulatta. Amikor negyvenegy évesen meghalt, ötven cigány kísérte koporsóját a monori temetőbe. Húzták a nótáját hálásan és szeretetből.”

Csukás Istvánnal

A maglódi boltosasszonyt mindenki becsülte. A tisztelendő úr például vasárnaponként gyakran ebédelt náluk. A serdülő László rengeteget olvasott, a szép beszédű gyerek fel is tűnt az atyának. „Ennek a fiúnak Isten szolgálatába kellene állnia, imádkozom érte.”

Volt is esélye. A fiú kisírta magának a gimnáziumot, el is járt a kőbányai Szent Lászlóba, de a verseken, regényeken kívül inkább csak a foci érdekelte. Rúgta a bőrt a grundon, s egészen a Maglódi FC-ig vitte. Közben véget ért a háború, de jöttek az ötvenes évek. Édesanyjának boltját államosították. Farkas László nagy keservesen leérettségizett, de hiába találta ki, hogy magyar szakos tanár szeretne lenni, nem vették fel sehová, hiszen az egyéb kategóriába tartozott. (A tanulmányi eredményeiről nem is szólva.) Anyja kérlelte: „Maradj, fiam, itt a gépgyárban, még művezető is lehetsz!”

Egy évig betanított marósként kereste a kenyeret, majd újból felvételizett az egyetemre. Másodszor is elutasították, de a tanárképző főiskolára bekönyörögte magát. Így lett belőle Ecseren falusi pedagógus, és később levelezőn szerzett egyetemi diplomát.
Az Új Írásnál az irodalmi élet édes volt, a történelmi háttér kevésbé.

A korai hatvanas éveket a hidegháború, az ötvenhatos forradalom sérülései, a félelem és a hatalom büntető szigora tette komorrá és feszültté. De enyhült a megtorlás, a vád megbocsátással keveredett, a bebörtönzött írók, művészek kiszabadultak. A szerzők egymás után felhagytak az ellenkezéssel, gyógyultak a depresszióból. A politika meg akarta nyugtatni a nemzetközi közvéleményt, főleg az Egyesült Nemzetek Szervezetét, hogy a konszolidáció nem üres szólam, megszólalhatnak már akár a börtönviselt írók is. Így lett az Új Írás köztudott, de ki nem mondott programja, hogy – kontroll alatt – publikálja a sértett, elzárkózó vagy amnesztiával szabadult írókat, és egyben teret adjon a fiataloknak és az új irányzatoknak.

„A tiltakozásképpen hallgató és elítélt költők, írók persze nem jelenhettek meg kezdetben akármivel, csupán hűségvallomással. Be kell bizonyítaniuk, hogy hívei a megújuló szocializmusnak. Eleinte a kézirataikat be kellett mutatni, a pártközpont direkt, előzetes cenzúrája működött, később már csak az utólagos, dorgáló, büntető. De nem csak a bűnös írók újraindítása volt nehéz, minden számra jutott kényes kézirat. Ezek mellé a szerkesztőség kísérő tanulmányt íratott, amely dorgálta a pártszerűtlen írót, egyben óvta az olvasót a műben rejlő tévelygő gondolatok mákonyától. De így legalább megjelenhettek az esztétikailag értékes, esetenként remek művek.”

Az Új Írás szélesre tárta a kaput. A felkért szerzők közt voltak börtönviseltek és hithű baloldaliak (ez időnként egybeesett…), idősek és kezdők, paraszti indíttatásúak, „munkásírók” és nem proletár szerzők egyaránt. A Gulagról hazatért Lengyel Józsefet ugyanúgy felkérték, mint a megbélyegzett Kodolányi Jánost. Jelen volt a Szálin-díjas Nagy Sándor, de a Tűztánc antológia költői is képviseltették magukat. Az „újholdasok” többsége kimaradt, de Pilinszky János, Weöres Sándor már az első időktől rangosan megjelent a lapban.

„Pilinszky furcsamód különösen kedvelte a párthű, ám lázongó Pándit. Egyszer tanúja voltam, amikor panaszkodott a püspökségre, az egyházi kontraszelekcióra. Jánoskám, írd meg ezt nekünk! – mondta Pándi. Ugyan, Pali, és a pártfegyelem? – volt erre a költő válasza.”

Áradtak a kéziratok. Küldték a nagy öregektől kezdve a lánglelkű fiatalokig. Németh László, Tamási Áron, Kassák, Déry, Veres Péter, Moldova, Csoóri, Baranyi, Szakonyi, Buda Ferenc, Ratkó József, Zelk, Nagy László, Örkény, Juhász Ferenc…

Az Új Írás szerkesztőségében a nyolcvanas évek végén. Középen Juhász Ferenc és Farkas László

Botrány pedig volt bőven, s mindig a jeles írók miatt. Lengyel József lágertörténetének megjelentetéséért a pártközpont fegyelmiben részesítette Illés Lajost. Ezt nem kellett volna közölni, ez az ügy az orosz elvtársakra tartozik – mondta Kádár János a főszerkesztőnek. Megrótták, amikor a lap közölni kezdte Déry börtönben írott regényét, a G. A. úr X-ben címűt. A párt kulturális osztálya a szexuális élet ábrázolását sem nézte jó szemmel, ezért óriási vihart kavart puritán olvasói körökben is Weöres Sándor Antik eklogája vagy Juhász pornográfiával vádolt József Attila sírja című verse.

Csák, Csoóri, Baranyi, Illyés vétkes írásai – a hatalom végül megunta a botrányokat, és három év után halmazati büntetésül felmentették a főszerkesztő Illés Lajost. A többiek az Új Írás szolgálatában maradtak.

„Több évtized távlatából azt is érdekes megemlíteni, hogy a szerkesztők kikben nem vették észre a tehetséget. A lap kezdetben nem tartotta közlésre érdemesnek Kertész Ákos, Kertész Imre, Tandori Dezső, Petri György vagy a katolikus Vasadi Péter beküldött műveit. Ők később rácáfoltak az ítészekre. De verseket küldött be a fiatal Makovecz Imre, Czeizel Endre, Jeles András, Esztergályos Károly és Bolgár György is. Talán ha nem utasítja el őket az Új Írás, ők is a költői pályát választják.”

A rendszerváltás után az ötpárti pénzosztó zsűri (amelynek tagjai más irodalmi lapok munkatársai voltak) kizárta a támogatásból a lapot, így halálra ítélte az Új Írást.
„Juhász ezután a mellőzés és a támadások miatt félreállt, depresszióba burkolózott, én pedig elszegődtem mozaikművésznek.”

Farkas László segítőként képzőművész barátaihoz csapódott, és dolgozott a Vár falán a magyar középcímer helyreállításán, a Műcsarnok timpanonjának mozaikdíszítésén és megtalálni keze nyomát a felújított Gresham-palotán vagy a velencei Giardini Magyar Házának mozaikjain is. A nyugdíj után még Orsós Jakabhoz, a cigány fafaragóművészhez is elszegődött tanoncnak, de az irodalmi szolgálattal csak nem tudott felhagyni.

Továbbra is írta, írja tanulmányait, kritikáit, antológiákat szerkesztett. Francia gyerekkönyveket fordított a Móra Kiadónak, íróportrékat készített a Lyukasóra című lapnak, majd a Tekintet folyóirat szerkesztője, mára főszerkesztője lett. Farkas László idén nyolcvanöt éves, de még most is felragyog a szeme, ha tehetségre akad.

A tisztelendő úrnak igaza volt. A szolgálat egy életre szól.