Író válságban

A legújabb folytatás:

A kórházi ágyon tért magához az ájulásból, az egész arca el volt zsibbadva. Csak lassanként állt össze az agyában, mi történt, mielőtt elájult. A mentő hirtelen fékezése miatt elharapta a nyelvét. Ömlött a vér a szájából, a fájdalomtól csillagokat látott. Az orvos telefonon beszélt valakivel, aztán minden elsötétült előtte. Tehát… ő is kórházban van.

Egy fehér köpenyes nővér állt meg az ágya mellett. Infúziót hozott, feltűrte a fertőtlenítő szagú, ropogósra keményített kórházi ing ujját. Péter a ruháit kereste. A kabátja, a nadrágja a kórterem sarkában, egy fogason lógott. A fehérneműje, a csurom vér inggel egy műanyag székre dobva.

- Most egy ideig nem fog tudni enni, ezért infúzióban fogja kapni a táplálékot. Beszúrom a branült, ez egy pár napig benne fog maradni a karjában, vigyázzon, ki ne rántsa.

- Mmm…

- Nem tud beszélni. Nagy adag fájdalomcsillapítót és vérzéscsillapítót kapott. Mindjárt hozok papírt és tollat, ha magának nincs…

- …. – Péter a fejét rázta. Nem hozott magával otthonról mást, csak a tárcáját és a telefonját.

- Jó, akkor hozok. Majd írja le, mit szeretne. Először is kérem, írja fel annak a hozzátartozónak a nevét és a számát, akit értesítsünk, mi történt. Ha kell valami, csengessen. Egyedül ne keljen fel, mert elszédülhet a sok csillapítótól.

Míg ezeket elmondta, gyakorlott mozdulatokkal beszúrta a tűt Péter karjába, majd kiment. Péter utánanézett. Jó lába volt. És kedves, meleg hangja.

A telefonja után nyúlt, odatették az éjjeliszekrényre. Aztán visszahúzta a kezét. Hiszen meg sem tud szólalni...

A nővér visszajött, negyedrét vágott, régi, üres lázlapokat hozott és egy reklámtollat.

- A hátukra írhat. Csengessen, ha elkészült, tehát kérjük először is a hozzátartozót….

Péter felkapta a tollat, a keze megállt a levegőben. Kit is… Dömét, persze, még azt sem tudja, mi van a papával. Kötelessége az öccsét értesíteni, bár ő maga púpnak kívánja a hátára és nem sok segítséget fog jelenteni. Ha Juli itt lenne… Írni kezdett. Először Dömét írta fel, aztán gondolt egyet, és mégis a telefont vette kézbe. Sms-t küld Julinak, ne egy ápolónőtől tudja meg, mi történt. Már tudta: ő az egyetlen ember, akit maga mellett akar tudni. Most. És mindig.

Az ápolónő Döme telefonszáma mellett még egy nagybetűs sort olvasott: MI VAN AZ APÁMMAL?

- Csak annyit tudunk, hogy az intenzívre vitték. Agyvérzése van. A hogylétéről majd tájékoztatja az ő kezelőorvosa. Szólok neki, hogy ha tud, jöjjön át. Most pedig próbáljon meg pihenni.

Az ápolónő az éjjeliszekrényre nézett. A mobiltelefon kijelzője világított: ’Üzenet elküldve’.

(Aromo)

Író, válságban – a teljes eddigi szöveg

1.
Harmadik történetünk hőse, Péter, író. Utolsó, sorban a második megjelent kötete nem fogy a várakozásoknak megfelelően. Kiadója elégedetlen, Péter pletykákból úgy értesült, hogy egy újabb kötetre már nem kívánnak szerződni vele. Szeretné elkerülni a pénzügyi nehézségeket. Habár előző tiszteletdíjából egy öreg kertes házat vett a külvárosban, régebbi adósságait törlesztenie kell. A ház is felújításra szorulnak: az ablakok szelelnek, a tető beázik.

Péter barátnője, Juli is elégedetlen. Valami testetlen fenyegetés árnyékolja be kapcsolatukat. Péter, érzékeny lélek lévén, ennek tudatában van, eddig azonban, tekintettel az írás miatti zaklatott-fegyelmezett életmódjára, nem mert nekivágni a lánnyal egy „mélyinterjúnak”. Most hogy regényével elkészült, ideje is, módja is lenne rá, Juli azonban egy hirtelen vitát követően bejelenti: egy hétre hazautazik a szüleihez vidékre, mert egyedül szeretne lenni.

Péter öccse, Dömötör az egyetlen, akiről úgy tűnik, többé-kevésbé elégedett. Ő is Péternél él, az alagsori szoba a birodalma. A testes fiatalember igazi „kocka”, informatikusnak tanul, naphosszat a számítógép előtt ül és játszik, programokat buherál. Nagy általánosságban kényelmes jellem: takarítani, rendet rakni nem szokott, a szobájában összegyűlt kajásdobozokat is csak kéthetente viszi ki. Rendetlen és rendszertelen életmódja állandó feszültségforrás.

Hősünk egy neves magazintól kap váratlan felkérést: a karácsonyi mellékletbe írjon novellát. Itt a remek alkalom, hogy újabb olvasókat, hírnevet szerezzen magának, amivel kiadójánál is stabilizálhatná helyzetét. Juli esti bejelentése és összecsomagolt bőröndjének látványa azonban teljesen felzaklatta. Nem tudna most a munkára koncentrálni.

Decemberi este van, a kertváros szürke és hideg, hó még nem esett. Péter dolgozószobájában dühödten kutat jegyzetfüzetében valami használható ötlet után, amit megírandó novellája alapjává tehetne, gondolatai viszont minduntalan elkalandoznak.

Juli a konyhában duzzog egy csésze forralt bor mellett és telefonál, talán egy barátnőjével beszél éppen.

Döme a feni vitáról mit sem tudva tér éppen haza a szomorú hírrel: ellopták a tárcáját.

(168 Óra Online)

2.
Éppen a fahéj szaga volt az, amit mindig utált. Igen, szaga, nem illata, mert nagyon utálta. Tolakodónak, hízelkedőnek, émelyítőnek találta mindig, és soha semmi ételt – amiben fahéj volt – jóízűen megenni nem tudott, és most ez a szag kúszik-mászik a küszöbök alatt, tölti be az egész lakást lassan, csak azért, mert tél van, és Juli azt gondolta, hogy joga van még egy utolsó forralt borra.

Nem volt elég a bőröndök látványa, még ez a szag is hozzá… sok, ez így együtt nagyon sok. Rájött, hogy az utazásokat is utálta mindig, már a menetrend olvasásától is nyirkos lett a tarkója. El sem tudta képzelni, milyen lehet pontosan megérkezni egy állomásra, milyen lesz az érdekes, új tájak látványa. Egy dolog volt, amit szeretett az utazásban: ahogy a vonat meglódult, már csomagolta is ki az úti elemózsiát, harsogva harapta, s hozzá nagy kortyokba nyelte a házi főzetű teát. Bendője teltével elégedetten szuszogott, keresztrejtvényt vett elő, és tulajdonképpen semmire sem emlékezett abból, merre is járt a vonat. Igen, az autós utazást is utálta. Hosszú lábai miatt nagyon ritkán érezte kényelemben magát. Enni végképp nem tudott az autóban, szűk volt a hely, és emlékezete szerint az ország összes útja úgy rázott, hogy fogtörés nélkül képtelenség volt egy jóízűt falni.

– Mentőövet dobtak? Nekem? Ezek? – Nagyon is el tudta képzelni azt a szerkesztőséget, ahová írását majd be kell vinnie. Idétlen, modern bútorok, számítógép-képernyők, és ami fokozta a rossz érzést: a falon számítógépes grafikák. Az ünnep előtti áhítatban kékebbnél kékebb kékharisnyák unott körömpiszkálás közben cserélnek receptet – ehhez végképp nem volt érzéke. A férfiak pedig soros hódításaik cinkos elmesélésével mulattatják egymást. Érintkezési pont sehol. Szinte közömbös is, miről szól majd a „kis színes”, melyre felkérték, még az érte kapott pénz sem számít, így is, úgy is kegyelemkenyér.

Egy régi verstöredék jutott eszébe… Ha jól emlékezett, Soós Zoltán írta:

„Az irodalom berkeiben, megint nagy a zaj,
kurvák flangálnak
a szívek leitatott álmaival.”

Hát ez van. József Attila-díjasnak kellene lenni mégis, vagy egy Pulitzer-morzsa, de ez, ami most van, ez bizony csak kegyelemkenyér.

Ekkor érintette meg az emlékezés könnyű ujja a homlokán, és váratlanul régi karácsonyok jutottak eszébe. A favásárlás, a mustrálgatás, a kiválasztás. Otthon a fenyőtüskék szedegetése a markából, és mégis öröm: valamit ő is hozzátett az ünnephez. Az ajándékok kicsomagolása, az ünnepi vacsora, a „csak még egy fél órácskát” könyörgés… és ki is fújt az egész.

Hogyan lesz ebből egyáltalán egy flekk?
Atyaúristen! Nem is beszélték meg a cikk pontos terjedelmét…

A pincéből felszüremlő zajok visszazökkentették a valóságba. Valószínűleg Pá-Dö-Dö érkezett meg. Tízéves kora óta kívánta így: Pá, Dömötör, dögölj meg! Még az ünnepen sem szerették egymást. És egyáltalán, megrendelésre senkit és semmit nem lehet szeretni. Jobb is lesz talán, ha Juli elutazik, termékenyítő csend, elgondolkodtató zsibbadás és nyugalom…
Talán nirvána?

(Lapaj)

3.
A termékenyítő csend illúzióját hatalmas dörrenés rombolta le.
Te jószagú…. Dömötör bevágta lent a szobája ajtaját, és elindult felfelé. Hatalmas súlya alatt nyögött az alagsori lépcső.
Mi a fenét akarhat? Nemigen szokott feljönni az odvából, csak kajáért. Azt is inkább leviszi magával, a számítógép előtt ülve falja be. Történhetett valami, és Péter, öccsét ismerve, sejtette: nem lesz kellemes a hír.
Dömötör hatalmas alakja megjelent az ajtóban.

– Figyu, bátyó… van egy kis zűr.
– Nincs pénzem.
– Az baj, mert nekem sincs.
– Ez nem újság. Ne haragudj, de nekem most…

Dömötör beljebb lépett.
– Nem úgy nincs. Egyáltalán nincs.

Dömötör állandó pénzzavara csak a hab volt a tortán. Ott lakott a nyakukon, egy fillérrel sem járult hozzá a költségekhez, semmiben nem segített, rendszeresen üresre ette a hűtőt, a levetett ruháját nem volt hajlandó elvinni a mosógépig. Amikor megtudta, hogy a bátyja első könyve országos siker lett – a „királyi” tévé kulturális műsorában is készült vele interjú ebből az alkalomból –, rögtön jelentkezett. Negyedik éve gyűrte a hároméves műszaki főiskolát és még mindig volt egy éve hátra. Az ötödik albérletéből dobták ki éppen, mert hónapok óta nem fizette a bért. Persze pénzt akart, de Péter nem adott neki. Tudta, hogy úgyis csak kifolyna a kezéből, számítógépes alkatrészekre és mindenféle kütyükre költené. De Dömötör addig könyörgött, amíg megígérte neki: ha megveszi a házat, ideiglenesen odaköltözhet. – Mondom, ideiglenesen – nyomta meg a szót. Ő pár hétre gondolt. Dömötör, úgy látszik, pár évre.

– Mi az, hogy egyáltalán?
– Úgy, ahogy mondom. Ellopták a tárcámat.
– Hol?
– A 6-oson.
– Hol tartottad?
– A zsebemben. A… kabátzsebemben.
Péter majd felrobbant. Hányszor mondta neki, de hányszor!
– Mennyi volt benne?
– Azt hiszem… kétszáz. Kétszáz forint.
Péter hirtelen elnevette magát.
– Mit röhögsz? – kérdezte Dömötör indignálódva. – Olyan vicces, hogy megloptak?
– Az nem. Megérdemelted. Csak elképzeltem a tolvaj képét, amikor kinyitotta a tárcádat…

Az ajtóban megjelent Juli.
– Min szórakoztok ilyen jól? Nekem is mondjátok, rám fér a röhögés…

Péter a lányra nézett. Ki volt sírva a szeme.

(Aromo)

4.
Döme nem vette észre. Csak a saját bajával foglalkozott.
– Legalább egy ezrest adhatnál…
– Döme, légy szíves…

Az öccse nem értette.
– Mit legyek szíves?
– Menj most ki egy kicsit. Szólunk, ha kész a vacsora.

Döme morogva kidöcögött.
– Julikám… – Péter át akarta ölelni a lányt, de az kibújt a karja alatt. – Mi a baj?
– Tudod te.
– Nem igazán.
Tudom, hogy velem van baj. Úgy látszik, nem lehet tovább halogatni a beszélgetést.

Juli a sötét hajnalban úgy lépett ki a ködbe vesző fák közé, vállán a megtömött sporttáskával, hogy nem tudta: visszajön-e karácsonyra. Azt sem tudta, visszajön-e egyáltalán.

Reggel hétkor, még alig derengett, megszólalt Péter mobilja. Este elfelejtette kikapcsolni, annyira feldúlta a Julival folytatott beszélgetés, ami világossá tette előtte: Juli szerint a kapcsolatukat nem lehet a megszokott mederben folytatni. Három éve éltek együtt, Péter már elmúlt harminc, Juli is majdnem annyi volt. Eddig volt a kapcsolatban valami ingerlően, tündérien bizonytalan, épp az, hogy nem volt semmi kötelezettség benne, mindent csak úgy tettek, ahogy mindkettejüknek jólesett. És ez eddig mindkettejüknek jólesett. Csakhogy Péter nem vette észre – annyira elfoglalták a saját ügyei -, hogy Julinak ez már nem elég. Éppen ami addig vonzó volt a viszonyukban, a LEBEGÉS, Julinak kezdett a terhére lenni. Túl fontos volt már neki Péter ahhoz, hogy tudomásul vegye kapcsolatuk esetlegességét. Véglegességet akart, döntést, és azt hitte, a ház megvétele után Péter végre kimondja, amire ő már egy ideje várt: házasodjanak össze, legyen gyerekük. Az utóbbi hetekben többször is tett erre célzást, de Péter mindig elengedte a füle mellett. Legalábbis Juli azt hitte, mert képtelen volt elhinni, hogy egyszerűen nem fogta fel. A süket csendet válasznak hitte: nem.

A telefonban ideges női hang hadart, Péter először azt hitte, téves hívás.
– Elnézést, asszonyom, nem értettem a nevét…
– Verő Lázárné vagyok! – a nő már majdnem visított.
– Ne haragudjon, de biztos, hogy engem keres? Nem ismerek ilyen nevű…
– Ön Bordács Péter író?
– Iiigen… igen, én. – Még nem szokta meg, hogy „író”.
– Kissumonyból telefonálok, én vagyok a kedves édesapja új szomszédja, azért nem ismer még…

A papa… Mi történt vele? Tavalyelőtt karácsony óta nem is látta. A két fiú édesapja nagyon idős volt, kora szerint akár a nagyapjuk lehetett volna, mégis az édesanyjuk ment el előbb, már tíz éve, hogy meghalt. A papa akkor adta el a fővárosi panellakást, és vette meg a kissumonyi házat. Ott éldegélt remetei magányban, kertészkedett, horgászott és nem panaszkodott, hogy a fiai ritkán látogatják. Látszólag nem volt semmi baja.
– Mi történt a papával?
– Három napja nem láttuk, ezért kérem, hogy jöjjön ide, amilyen gyorsan csak lehet, mert a körzeti megbízott csak közvetlen hozzátartozó jelenlétében engedi felnyitni a lakást. A legrosszabbtól tartunk…

(Aromo)

5.
Péter futtában rángatta magára a dzsekijét, zsebre vágta a kulcsait és a mobilt és kirohant a kocsihoz. Az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy van nála egy pótkulcs a kissumonyi házhoz; a papa adta oda, amikor beköltözött. – Ha velem valami történne… - Ugyan, papa! A papa valóságos óriás volt; szálfaegyenes, hófehér haja még csak nem is ritkult. Senki nem mondta volna, hogy közeledik a nyolcvanhoz. De hol lehet a pótkulcs? Mint vészhelyzetekben általában, most is bevillant a mentő emlék: ahogy a saját háza tartalék kulcscsomójára ráfűzi a papa kulcsát. A pincelejáróban, a szögön… Visszavágtatott a házba. Lekapta a kulcsokat és bevágta maga mögött az ajtót. Már elhagyta Budapestet, amikor eszébe jutott, hogy Dömének nem is szólt.

A szomszédasszony a kertje kapujában várta. Alacsony, gömbölyded asszonyság volt, fázósan húzta össze magán a prémes bekecset. Alighogy megállt a kocsi, már futott is:
– Jó reggelt! Verőné vagyok, én telefonáltam! A körzeti megbízott irodája két sarokra innen…
– Jó reggelt, Bordács. Nincs szükség rá, van nálam kulcs.
Az asszony szorosan a sarkában volt. Péter beillesztette a kulcsot a zárba. A nő ment mögötte.
– Ne haragudjon, de ez az apám háza. Egyedül megyek be.
– De hát… tanúként…
– Itt nincs szükség tanúra, csak ha rendőr nyitja fel a lakást. Én most eljöttem meglátogatni az apámat. Köszönöm, hogy hívott, isten áldja.
Az asszony csalódottan hátrált ki a kertből.

Péter óvatosan lépett be a homályos előtérbe.
– Papa! Papaa!
Moccanatlan csönd. A lakásban sötét és áporodott levegőtlenség. Péter jobbra nyitott be, a hálószobába. A félhomályban csak nehezen vette ki az apja körvonalait. Az ágyban feküdt. Három napja alszik? Vagy három napja… Odalépett az ágyhoz, rátette a kezét az öreg homlokára. Langyos volt. A keze is. Gyengéden lökdösni kezdte.
– Papa! Papa!
Semmi válasz. Felemelte az apja kezét és elengedte. A kéz élettelenül hullott vissza. Az apja minden jel szerint eszméletlen volt. A mobil után nyúlt.

Amikor a mentő kikanyarodott az öreggel és a mellette az ölében a sportszatyrot szorongató Péterrel az udvarból, Verőné csalódottan nézett utána. – Legalább elmondta volna, mit mondott az orvos! Ennyit csak megérdemelnék, elvégre én telefonáltam…

(Aromo)

6.
Hitvány földúton zötykölődött a mentőautó, hol a fejét, hol a karját verte be.
Vele szemben ült a mentőorvos, fogta apja kezét, talán egyszer, ha ránézett Péterre a 10 km alatt. Ő is úgy érezte, jobb ez így. Mit is remélt ettől a látogatástól?
Istenem, hány évesnek kell lennem, hogy egyszer végre önállónak érezhessem magam? Meddig lesz még szükségem apám véleményére?

Érezte, hogy viszket a karja - mindig így kezdődött. Apró kis pörsenések… Viszketnek, vakarod, viszketnek, még jobban vakarod és így a végtelenségig. Ez volt az utálat, a csömör biztos jele. Gyerekkora óta így jelezte bőre a veszélyt. Ha bármiben bizonytalan volt és félt a következményektől, ha döntésképtelen volt, ha ismeretlennel találkozott. Szégyellte is magát ezért. Rühesnek csúfolták iskolatársai, mert a tornaórán nem tudott „nagymacskát” ugrani, és már az öltözőben úgy nézett ki, mint akinek skarlátja van. Azt hitte, idővel kinövi.

Most, hogy aggodalmában már apja halálának rémképe riogatta, eszébe jutottak az ólomecetes borogatások, a kamillás gézek és a bohóckenőcs hűsítő illata, az a jó mentaszag.
De most mi lesz? Ha apa tényleg elmegy, akkor majd kihez lehet fordulni és megkérdezni: szerinted? Vagy: ha én ebbe belemegyek, nyertesen fogok kijönni?

Tulajdonképpen itt kezdődött az egész írási vágy. Csak írt és írt, a gimnázium 3. és 4. osztálya így telt el, egy fiók már tele volt a senki által nem olvasott nagy regénnyel. Ha egy nap nem tudott írni, úgy szorult a gyomra, mint mikor éhezett és másnap kettőzött erővel vetette magát a könyv befejezésére. Természetesen ez az a könyv, ami aztán sosem készült el. Apró kis darabkái beépültek különböző novellákba, ott önálló életet éltek. Lassan, de egyre biztosabban apadt az emlékezés kútja, már nem volt mihez nyúlnia, hasonlatosan ahhoz a helyzethez, mint amikor lement a pincébe és a hátsó sorban télen eldugott lekvárt kereste. De Döme biztos előbb találta meg. A fene ebbe az egész rohadt életbe!

Fékezett az autó, majd kirepült az ülésből, az utolsó pillanatban kapta el az infúziós állványt. Attól való félelmében, hogy apjára esik, és nagyobb kárt okoz, féloldalra vetette magát. Valami nagyon fényeset látott és aztán a fájdalom. Sírni lett volna kedve.
Mikor ki tudta nyitni a szemét, a mentőorvos csodálkozó arcával találkozott a tekintete:
- Ember, magának dől a vér a szájából!
Válaszolni szeretett volna, de úgy érezte, nyelve helyén csak egy élettelen húsdarab van. Lenézett a mellére, vérben úszó ingét mustrálva észrevett valamit, amiről el nem tudta képzelni, hogyan került oda. A fájdalom úgy eluralkodott egész testén, hogy tán még az agyát is blokkolta, képtelen volt megmozdulni.
Látta, amint az orvos kesztyűt húz, áthajol hozzá, száját szétfeszíti és rárivall:
- Köpjön, köpjön, amennyit csak tud!
Szabad kezével a rádiótelefonért nyúlt, és Péter hallotta, ahogy a kórház ügyeletesének mondja:
- A betegünket kísérő hozzátartozó leharapta a nyelvét, készüljetek az ő fogadására is!

(Lapaj)

6.
A kórházi ágyon tért magához az ájulásból, az egész arca el volt zsibbadva. Csak lassanként állt össze az agyában, mi történt, mielőtt elájult. A mentő hirtelen fékezése miatt elharapta a nyelvét. Ömlött a vér a szájából, a fájdalomtól csillagokat látott. Az orvos telefonon beszélt valakivel, aztán minden elsötétült előtte. Tehát… ő is kórházban van.

Egy fehér köpenyes nővér állt meg az ágya mellett. Infúziót hozott, feltűrte a fertőtlenítő szagú, ropogósra keményített kórházi ing ujját. Péter a ruháit kereste. A kabátja, a nadrágja a kórterem sarkában, egy fogason lógott. A fehérneműje, a csurom vér inggel egy műanyag székre dobva.

- Most egy ideig nem fog tudni enni, ezért infúzióban fogja kapni a táplálékot. Beszúrom a branült, ez egy pár napig benne fog maradni a karjában, vigyázzon, ki ne rántsa.

- Mmm…

- Nem tud beszélni. Nagy adag fájdalomcsillapítót és vérzéscsillapítót kapott. Mindjárt hozok papírt és tollat, ha magának nincs…

- …. – Péter a fejét rázta. Nem hozott magával otthonról mást, csak a tárcáját és a telefonját.

- Jó, akkor hozok. Majd írja le, mit szeretne. Először is kérem, írja fel annak a hozzátartozónak a nevét és a számát, akit értesítsünk, mi történt. Ha kell valami, csengessen. Egyedül ne keljen fel, mert elszédülhet a sok csillapítótól.

Míg ezeket elmondta, gyakorlott mozdulatokkal beszúrta a tűt Péter karjába, majd kiment. Péter utánanézett. Jó lába volt. És kedves, meleg hangja.

A telefonja után nyúlt, odatették az éjjeliszekrényre. Aztán visszahúzta a kezét. Hiszen meg sem tud szólalni...

A nővér visszajött, negyedrét vágott, régi, üres lázlapokat hozott és egy reklámtollat.

- A hátukra írhat. Csengessen, ha elkészült, tehát kérjük először is a hozzátartozót….

Péter felkapta a tollat, a keze megállt a levegőben. Kit is… Dömét, persze, még azt sem tudja, mi van a papával. Kötelessége az öccsét értesíteni, bár ő maga púpnak kívánja a hátára és nem sok segítséget fog jelenteni. Ha Juli itt lenne… Írni kezdett. Először Dömét írta fel, aztán gondolt egyet, és mégis a telefont vette kézbe. Sms-t küld Julinak, ne egy ápolónőtől tudja meg, mi történt. Már tudta: ő az egyetlen ember, akit maga mellett akar tudni. Most. És mindig.

Az ápolónő Döme telefonszáma mellett még egy nagybetűs sort olvasott: MI VAN AZ APÁMMAL?

- Csak annyit tudunk, hogy az intenzívre vitték. Agyvérzése van. A hogylétéről majd tájékoztatja az ő kezelőorvosa. Szólok neki, hogy ha tud, jöjjön át. Most pedig próbáljon meg pihenni.

Az ápolónő az éjjeliszekrényre nézett. A mobiltelefon kijelzője világított: ’Üzenet elküldve’.

(Aromo)