Instant dohány
A film elején megszökik a svéd börtönből egy idemenekült chilei bűnöző.
A film végén bekerül a börtönbe egy svéd bűnöző. Mondhatnánk tehát: a létszám stimmel. De a kiegyensúlyozott eredményig még nagyon sokszor kell összezavarodnunk.
A Millennium trilógia elfogyasztása után (könyv + filmek) már szinte otthonosan mozgunk a svéd alvilágban: jugoszlávok vagy arabok, albánok vagy latin-amerikaiak – meg sem kottyannak. Ők hordják be a kokaint, a mosni való pénzt (instant dohányt). Ők gyújtogatnak Malmőben, randalíroznak a kerítés nélküli kertvárosokban.
Negyven éve Svédországban nem zárták a kocsik ajtóit, és ha ott felejtettél a parkban a padon egy fényképezőgépet, másnap ugyanott megtaláltad. S ma?
Az Instant dohány olyan, mint a jelen bűnügyi helyzet. Zavaros, kusza, átláthatatlan. Hős nélküli. Nincs egy tisztességes detektív, akinek drukkolhatnánk, mint a rutinos amerikai bűnügyi történetekben. Mintha nem is lenne arrafelé nyomozó, hekus, Sherlock Holmes! Mintha átengedték volna a terepet és a forgatókönyvet a betelepült bandáknak. A még relatíve legtisztább svéd egyetemista – bár akad neki is flekkje, takargatnivalója, szeplője – sem szerepileg, sem színészileg nem képes magára venni a rokonszenvünket hordozó egyéniség terhét. És hát a történet is úgy van kitalálva, hogy a végén „az igazi svédek” szívjanak, míg a nemzetközi banditák élik az életüket vagy halják a halálukat. A maguk természetes módján.
Gyenge film az Instant dohány, tévedés, amely messze elmarad a Tetovált lány történetétől. Bőbeszédű, kiegyensúlyozatlan, szerkesztetlen. A sok szőrös pofa közt elvész a néző. A leánygyermekekből álló rokonság belekeverése a krimikbe: szimpla csalás, ócska giccseffekt, ezzel is telik az idő, markolásszák a könnyzacskóinkat, hátha... De nem. (Rendezte Daniel Espinoza.)
