Imádom a pszichopatákat – Interjú Lars von Trierrel

– Mi ragadta meg egy sorozatgyilkos karakterében?

– Nagy kedvenceim Patricia Highsmith detektívregényei, pszichológiai thrillerei, és egyébként is, imádom a pszichopatákat.

– De miért?

– Mert azt olvastam róluk, hogy elkötelezetten hisznek a meggyőződéseikben, terveikben, még ha azok mások számára nevetségesnek tűnnek is. Bíznak abban, hogy a végén, kövessenek el a külvilág szemében bármilyen őrültséget, esetleg brutális cselekményt, jól jönnek ki az egészből. Mondok egy példát: a filmem főhőse ott áll a második meggyilkolt asszony küszöbén, becsönget, és egy váratlan kérdés éri: „Maga kicsoda?” A forgatókönyv írása során azonnal beugrott, hogy e ponton a karakter nem válaszolhat mást, mint ami egy pszichopata irracionális elméjéből azonnal kipattanna: „Rendőr vagyok.” E felismeréstől kezdve már az egész jelenet adta magát. Nagyon gyorsan írok, és néha úgy érzem, minden ötlet jó – de ez a jelenet valójában a karakter jellegének volt köszönhető.

– A gyilkos művészként tekint önmagára, s ebből az következhet, hogy az alkotás folyamatát ön az öléshez hasonlítja.

– Ez túlzás. Egy dolog bizonyos: a művészet is nagyon ártalmas lehet, önző diszciplínaként képes mások megbántására és megsértésére. A sorozatgyilkos és a művész között a filmben talán létezik egy olyasfajta párhuzam – s e ponton az egyszerűség kedvéért önmagamból indulok ki –, hogy a külső reakciókat olykor figyelmen kívül hagyva egyre nagyobbakat kockáztatunk. Egyre inkább igyekszünk feszegetni a határokat, hogy közelebb kerülhessünk a számunkra tökéletes műalkotáshoz. Már ha egyáltalán létezik olyan.

– Milyen volt a közös munka a főszereplő Matt Dillonnal?

– Életem egyik legjobban sikerült együttműködése. Mattnek már az elején elmondtam, készüljön fel, mert velem pokol a forgatás. Néha, ha egy jelenet közepén van egy ötletem, még ha forog is a kamera, odaállok, és elkezdek magyarázni, majd megy tovább a felvétel. Szóval a vágómnak sincs könnyű dolga. De Matt inkább élvezte ezeket a diskurzusokat. A végeredmény kielégítő lett, ő pedig élvezte azt a művészi szabadságot, amelyet az a rendszer jelent, amelyben mi dolgozunk.

– Nem bírálta a film erőszakosságát?

– Nem, Matt pontosan értette, hogy ha a határokat feszegetem, és a film egy sorozatgyilkosról szól, akkor nem lehet visszafogni magunkat az erőszak ábrázolása során sem, mert az csalás lenne. Akinek ez nem tetszik, forduljon el az ilyen jeleneteknél, takarja el a szemét, vagy menjen ki a teremből. De azt azért szeretném jelezni, hogy már így is elég sokat csaltam az erőszak ábrázolása terén, mert sok speciális effektet használtunk.

– Önt több évre kitiltották Cannes-ból. Milyen volt most visszatérnie a film világpremierjére?

– Nagyszerű érzés volt, a gálavetítésen meg is hatódtam. Tudom, hogy a fesztivál igazgatója, Thierry Frémaux rengeteget harcolt értem, hogy kiszedjen a persona non grata státuszából. Fájdalmas időszak volt ez, számos vád ért, akár öt év börtönt is kaphattam volna a kijelentéseimért, de bezártságban öt percet sem tudnék elviselni. Hacsak ön most nem késztet arra, hogy valami hülyeséget vagy vérlázítót mondjak, remélhetőleg ez nem fordul velem többet elő.

– A ház, amit Jack épített számomra a szólásszabadság és a művészi önkifejezés pamfletje. Lehet az alkotását egyfajta válasznak tekinteni a cannes-i meghurcoltatására?

– Azért az elég szélsőséges verziója lenne a szólásszabadságnak, ha valakinek az önkifejezéséhez több embert is meg kellene ölnie. De tény, hogy a szólás szabadsága számomra különösen fontos. Biztos vagyok benne, hogy Dániában például senkinek sem tűnt volna fel, hogy az a bizonyos sajtókonferencia kisiklott a medréből csak azért, mert valami „furcsát” mondtam – az én kis országomban elég szarkasztikusan állnak hozzá a dolgokhoz, így valószínűleg inkább nevetés, mint megvetés tárgya lett volna a mondandóm. És hát az is tény, hogy a moderátor arra a hírhedt mondatomra – amit itt most nem ismétlek meg – visszakérdez azzal, hogy „ezt hogyan is érti, Trier úr?’”, akkor valószínűleg elmagyarázhattam volna, mire is gondolok, így viszont esélyem sem volt megvédeni magam. Annyit viszont szeretnék elmondani, hogy szerintem emberi jog a második világháborúról való elmélkedés, és bár mélyen elítélem Hitler vagy Mussolini cselekedeteit, nem lehet úgy beszélni a dolgokról, hogy aközben kisípoljuk a nevüket.

– Fontos momentum a filmben Jack kényszeressége – az egyik gyilkosság után például többször is visszamegy a tett helyszínére, hogy ellenőrizze, mindent alaposan eltakarított-e. Ez egyértelmű utalás a nagyközönség által kevéssé ismert OCD kényszerbetegségre.

– Igen, de ehhez – szemben a pszichopatákkal – nem kellett különösebb kutatást végeznem, hiszen az utóbbi harminc évben a kényszerbetegség egyre inkább eluralkodott rajtam. Ebben a jelenetben megpróbáltam a betegség, ha lehet mondani ilyet, viccesebb oldalát bemutatni – de higgye el, ez sok szenvedéssel is jár.

– Mint például?

– Jack a filmnek e jelenetében kényszeresen tisztogat, takarít. Bár már az utolsó vérfoltot is lemosta, még mindig visszamegy, holott ezzel azt is kockáztatja, hogy túl sok időt tölt el a tett a helyszínén, és így könnyebben elkaphatják. Aztán egyre nagyobbakat kockáztat a gyilkosságok kényszerességével is. A fejében – úgy, ahogy az enyémben is – kisördögként jönnek vissza a kényszeres gondolatok, amelyek dacolnak a racionális ítélőképességgel is: az ember olyan lesz, mint egy zombi, beleakad a kényszeresség hálójába, és alig tud kikászálódni belőle. Én például, ha közönség elé kell kiállnom, kényszeresen rettegek. Szédülök, émelygek, levegőt is alig kapok, úgy érzem, mintha valaki fojtogatna. Hiába tudom a racionális tudatommal, hogy például egy egyetemi előadáson vagy egy díjkiosztón jobbára azért vannak ott, mert kíváncsiak rám, mert elismernek, mégis: halálfélelemmel küzdök, és ennek is a kényszeresség az oka. Ami most már annyira eluralkodott rajtam, hogy a legutóbbi filmem forgatását is lényegesen megnehezítette az állandó félelem, stressz, a szorongás, hogy nem tudok igazából ott lenni a munka során, amit – ahogy azt a kollégái is többször megírták már – alkohollal tudok csak enyhíteni. Most már annyira kellemetlenül érint a forgatás, hogy úgy érzem, bevégeztem a nagyjátékfilmekkel.

– Ez nem csak pillanatnyi érzés?

– Most nagyon erős bennem ez az elhatározás. Ezért is érdekesek e mostani filmemben a referenciák a korábbiakból. Holott ez nem volt tudatos: eredetileg más művek képkockáival akartam illusztrálni a mondanivalóm, de a szerzői jogok annyira drágák lettek volna, hogy úgy gondoltam, gazdaságosabb lesz, ha megoldom ezt házon belül. De visszatekintve ezt a megoldást talán valamiféle lezárásként is lehet értelmezni. Elköszönésként a nézőktől, valamint azoktól, akik részt vettek ezekben a filmjeimben, megköszönni a tehetségüket, az idejüket. Ha kedvesek voltak velem, azt is. Pedig van még olyan műfaj, amiben szívesen alkottam volna – egy második világháborús film régi vágyam volt, de lehet, hogy ez már nem valósul meg.

– Ez az oka, hogy mostantól inkább, ahogy azt olvasni lehetett, inkább rövidfilmes etűdökben gondolkodik?

– Igen, bízom abban, hogy ez pár évig lefoglal majd, de mégsem fáraszt le annyira, mint egy többórás film forgatása. Abban bízom, hogy számos nagyszerű színész is szerepel majd egy-egy etűdben, mert akkor előre tudják, hogy csak egy-két napig kell elviselniük. Egykori egyetemi tanárom, mentorom, Peter Schepelern hívta fel rá a figyelmemet a francia filmes szakirodalomban ecsetelt 36 drámai alapszituációra – ez alapján szeretném megcsinálni az ugyancsak 36 kisfilmet. Meglátjuk, hogy sikerül majd – de amikor erre gondolok, a fantáziám ismét dolgozni kezd, ami igencsak jó érzés.

A kitiltás

A rendezőt 2011-ben a cannes-i fesztiválon német gyökereiről kérdezték egy pódiumbeszélgetésen. Lars von Trier erre elmondta: sokáig azt hitte, zsidó, ráadásul nagyon is szeretett volna zsidó lenni. De aztán kiderült, hogy nem az, hanem náci, mivel német gyökerei vannak.

„Mit is mondhatnék? – folytatta. – Meg tudom érteni Hitlert. Elkövetett néhány rossz dolgot, de azért látom magam előtt, ahogy a bunkerében ül.”

Később megismételte, hogy szimpatizál Hitlerrel, Izraelt pedig idegesítőnek nevezte.

Ezután kitiltották Cannes-ból, majd bocsánatot kért, és tagadta, hogy náci vagy fajvédő lenne. Bővebb magyarázatot nem fűzött az elhangzottakhoz. Hét év után, idén tért vissza a fesztiválra.