Igazi hungarikum

Pedig hogy megfogadtam, hogy nem kezdek itt várkertezni, bazározni! Hogy nem sütögetek el másodlagos frissességű poénokat a heti rendes megnyitókról, meg arról, hogy milyen lesz, ha egyszer kész lesz, nem húzom a számat, ha nem tetszik a nagyon-nagyon menő sok-sok rozsdaszín doboz, hogy ijesztő ez az üresség, ez a tétovaság, ez a befejezett befejezetlenség, hogy valódi közösségi terek helyett csak az ásító koncepciótlanságot látni, semmi mást: mondom, megfogadtam, hogy semmi ilyesmit nem fogok emlegetni, megyek egy kört, és megtartom magamnak a véleményemet, engem senki ne vádoljon begyepesedettséggel vagy elfogultsággal. Végtére is ahhoz nem fér kétség, hogy mégiscsak jobb így, mint ahogy évtizedekig volt, romosan, de hát talán nem ez a két lehetséges opció csak.

Hogy mégis morgok itt, nyilvánosan, minden fogadalmam ellenére, annak a beengedőember az oka. A Lánchíd utca ugyanis félig sétálóutca lett most, a felújítás után, egy-egy kikockázott sáv maradt a célforgalomnak, ki is van írva már a Fő utcán, hogy oda csak a célfuvarok hajthatnak be. Két figyelmeztető tábla után aztán, már az utcában, jön a harmadik behajtani tilos tábla, alatta a váratlan felirat: „kivéve engedéllyel.” És ott áll egy beengedőember: első látásra olyan, mint az útépítő brigádok integető figurája, aki hol az egyik, hol a másik irányból engedi át az autókat. Másodikra meg: mint korunk hőse. Megállít, visszazavar vagy beenged, úri kedve szerint. Engem speciel beengedett, mondtam, a bazárba megyek, ott van dolgom. Volt bőven hely az oldalsó parkolóban, akár elégedett is lehetnék. De nem vagyok: ezt viselem a legrosszabbul, amikor kegyet gyakorolnak velem, ahelyett, hogy én gyakorolhatnám állampolgári jogaimat. Vagy jogom van menni, vagy nem. Ha nem, tessék egy hatalmas parkolóházat építeni a Clark Ádám térre és tunelt a Lánchíd utca alá. Aztán lehet páváskodni.

Eredetileg egyébként a Kárpáti-gyűjteményt mentem megnézni a bazár melletti házba, melyet, úgy látom, okkupált az új koncepció, s melyben a Hungarikonok méltó helyükre kerültek. A két emeleten elég hely van kibontakozni, és a tematikusság is kedvére bontakozhat. Magunk jól ismerjük a művek többségét, de örömmel fedeztük fel az új darabokat, köztük Tóth György Magyar múzsák című triptichonját, Fürjesi Csaba Nizsinszkíj-képét és Nagy Boglárka Kék szalagját.

És a kilátást, amely kétségkívül minden pénzt megér.

Jolsvai András