Időtlen tanúságtétel az antiszemitizmus ellen

Bitó Lászlót sikeres, sok évtizedes gyógyítói múltja és mélyen gyökeredző humanizmusa teszi elsősorban alkalmassá arra, hogy újraértelmezze a názáreti Jesua történetét. Sallangoktól mentesen mesél, a tanúságtevő nézőpontjába helyezkedve. Ki érthetné meg jobban az ács szeretet erejével gyógyító fiát, mint egy kutatóorvos, akit embertársainak jobb megértése és a segíteni akarás vezérel, s műveltsége masszív hátteret ad téziseinek kifejtéséhez? Munkássága hosszú évek óta kiemelten koncentrál a vallási-teológiai tematikára, az Ábrahám és Izsák című regényével indult gondolati ív pedig az Áldott vagy, Káin, az Izsák tanítása és A názáreti Izsák című művekkel tágult tovább.

Természetesen Bitó ellenmeséje megakadhat egynémelyek torkán, akik a vallás dogmáit és a Szentírás szavait szigorúan, szó szerint veszik, az isteni hatalom bálványozása mellett helyet sem hagyva az emberi érzéseknek. Hiszen az író gyarló, hús-vér emberként állítja elénk az ismert alakokat – Pétert, Tarszuszi Pált, Barabást, Pilátust – azonban ettől csak szerethetőbbek lesznek. Az Ember fia többé már nem istenember, hanem „csupán” áradó szeretetével egyedülálló kortárs. Nem kékszemű, szőke hajú, mártírhalált kívánó aszkéta, hanem a mindennapokat megélő tanító. Egoizmustól mentes személyiség, aki folyamatos küzdelmet vív a dicsőség lehetőségétől és a messianisztikus hittől megrészegült követőivel. Olyan Ember tűnik fel előttünk, aki nem arra vágyik, hogy hívei pulpitusokról és oltárok mögül dörögjenek a hatalom szavával, az Úrvacsora rideg fenségében fürdőzve, hanem hogy mellénk telepedve, meghallgasson, s megossza velünk kenyerét.

Bitó legnagyobb érdeme emellett, hogy hitelesen rehabilitálja Júdást. Iskarióti immár nem korrupt, halálba menekülő áruló, az istengyilkosság lefizetett katalizátora, hanem hű tanítvány, lojális barát, ki méltó szellemi társa mesterének. Bitó magánevangéliuma mintegy ellene megy az évezredes torzításoknak – nevezhetnénk hazugságoknak is -, meséknek, melyek hordalékként rakódtak az idők homokjába ágyazott kanonizált evangéliumokra. Sőt, Barabás figurája is új megvilágítást nyer. A névtelen írnok-apostol bőrébe bújva szeretettel, végtelen ragaszkodással fedezteti fel újra olvasóival Jézus életének utolsó napjait. Néhol játékos humorral, néhol fanyar keserűséggel, sajátos ízzel, szerzői stílussal ad kritikai olvasatot, mely magasan kiemeli ezt a tömör írást kortársai közül. Szemére talán a mű rövidsége vethető, azonban vélhetően az eredeti – ha nevezhetjük így őket – evangéliumok sem voltak bőbeszédűbbek.

Persze mondhatnánk azt is, hogy a szerző idealista, aki az antiszemitizmus árnyától sem mentes Újszövetség és az önmagán túlnövő egyház problematikáját, korunk eltorzult viszonyait az emberközpontú, emberarcú – és befogadható – Jézus újrafelfedezésével véli feloldani. Ez a „hiba” azonban munkásságának és jelen művének igazi fundamentuma. Olyan szilárd alap, mely a nyugodt, mégis tétovázástól mentes bölcsességgel ötvözve friss, néhol merész, mégis ősi nézőpontot eredményez. Mélységes istenhite sajátos módon keveredik a szüntelen útkereséssel, s a meg nem alkuvó kutatás végül az eredeti értékekhez vezet vissza. Ezáltal nem csupán hősei vállnak pozitív karakterekké, de igazságvágya, szeretetteljes aggodalma az írót is példaként emeli korunk ember elé. Nem a készen kapott tilalomfák, előre felcímkézett igazságok mentén halad, hanem vizsgál, örökösen megkérdőjelez, és javaslatokkal él. Természetesen nem kötelező elfogadni két nyelven, magyarul és angolul egy kötetben megjelenő apokrif evangéliumát, de talán az egyik legtöbb örömhírrel, reménnyel kecsegtető és a tanítások lényegéhez leghívebb írás, amit az utóbbi évtizedekben papírra vetettek.

Hámori Dániel

(Bitó László: A Névtelen evangéliuma. Argumentum Kiadó, 2011)