Hunyadi László keserűvíz

Kulturális misszióra került sor szeptember 29-én: két közszolgálati tévécsatorna és a közrádió élő adásban közvetítette Erkel Hunyadi Lászlóját, amelyet új betanulásban, új rendezésben újított föl aznap este a Magyar Állami Operaház. Az előadást az épület előtt fölállított monitorra is kivetítették, a forgalomtól elzárt Andrássy útra széksorokat helyeztek, így a produkciót – a hely szelleméhez közel – alkalmi nézők és járókelők százai láthatták. Statisztikai adatok szerint a televíziós közvetítés átlagos nézőszáma meghaladta a százezret. Az opera egy estére eseménnyé vált.

Csak üdvözölni lehet a kezdeményezést, és teljes szívvel örülni annak, hogy követjük a sokfelé bevett nemzetközi gyakorlatot. Számos európai operaházban alkalmaznak kivetítést, és nemcsak a legnagyobbakban. Nemrég Rennes-ből és Stuttgartból közvetítettek külföldi művészcsatornán élőben olyan előadásokat, amelyeket a színház körüli tágas tereken tömegek követtek egyidejűleg. A nagy fesztiválokon, például a Salzburgi Ünnepi Játékokon egyre több operát láthatnak a nézők óriás monitorokon, némelyiket a bemutatóval egyidejűleg. A sokáig bezárkózó Bayreuth is beadta a derekát, tavaly épp arra az előadásra volt jegyem, amelyet egy többezres szabadtéri színpadon is sugároztak. Aznap délelőtt ugyanott családi programként a Wagner-tetralógia gyerekváltozatát vetítették másfél órában, és egész napos játékos-jelmezes operabeavatót tartottak fiataloknak.

Az opera világszerte demokratizálódott, a kulturális elitek helyett a kultúrafogyasztó középrétegeket szólítja meg, és különleges népszerűségre tett szert. Nálunk ezt sokáig épp a legszűkebb operai körök nem vették tudomásul, ma is van, aki az operakultúra nemzetközi hanyatlásáról fórumozik a fülledt „belterj” avítt hápogó kórusából kihallható képzetlenséggel, a „névtelen hősök” – Erkel nem őket énekelte meg – bátorságával. Valójában az ellenkezőjéről, felfutásról (ha nem is töretlen színvonal-emelkedésről) van szó, és ez az operaszínház folyamatos térnyeréséből fakad.

A népszerűsítésig mint célig, úgy tetszik, eljutottunk, az operaszínház értékfelismeréséig még nem. A kulturális eseménnyé tett Hunyadi megérdemelt volna egy jó előadást.

Ha ez kritika volna, megkísérelném leírni, hogy az operaház több évtizedes általános hanyatlása miért nem tesz lehetővé egy jó Hunyadit. Ehelyett inkább egy tágabb, szemléleti defektusnak próbálok utánajárni.

Az eminens opera ma nem apologetikus műfaj, ellenkezőleg, a szó jó értelmében felforgató. Lehet sajnálni, de tény, hogy világszerte egyre kevesebb a minőségi klasszikus megvalósítás, és egyre több a szubverzív felfogás. Nemcsak a sokat emlegetett német operaházakban, de az olyan tradicionális fellegvárakban is, mint a milánói Scala. (Aki látta külföldi csatornán a Carment vagy a Don Giovannit, nem lepődik meg ezen az állításon.) A nemzetközi sztár Dmitrij Csernyakov úgy rendezte meg a Bolsojban a Hunyadinál két évvel korábban, 1842-ben bemutatott Glinka-operát, a Ruszlán és Ludmillát, hogy színpompás klasszikus mesekeretből indul, de a csábító csodapalota már egy mai nyilvánosház, és a mesekor végig keveredik a jelenkorral. A bolygó hollandi, amelyben Tallián Tibor szerint a balladai sorsmotívum hasonló funkcióval szerepel a zenében, mint a Hunyadiban – Wagner operájának egy évvel korábban, 1843-ban volt a premierje –, idén Bayreuthban egy ventilátorgyártó kisüzemben játszódik, és az évszázadok óta a tengereken hányódó, boldogtalan mitologikus címszereplőből öltönyös üzletember lett, aki bankjegyekkel telt kerekes bőröndöt húz maga után.

Nem az a kérdés, hogy ez önmagában jó-e, vagy rossz (lehet ez is, az is), hanem hogy van-e értelme, van-e benne következetes gondolat, és hogy a megvalósítás milyen szakmai színvonalat képvisel. Szűcs Gábor Hunyadi-rendezésében is öltönyös-bőröndös emberek jelennek meg a nyitány alatt – ezzel el van döntve, hogy nem lesz hagyományos rendezés, ami jó, mert azt sokkal nehezebb jól megcsinálni –, és később nála is a legkülönfélébb korok ruhái keverednek a színpadon. (Pro memoria: Kovalik Fideliójában szintén valami hasonló történt.) A kérdés: van-e gondolati rend, és mit jelképez? Az Erkel-dalmű esetében a jelmezek eklektikája fölborítja a történelmi staffázs nemzeti dekorativitását, amely – egy hagyományos előadásban – hozzátartozhat a Hunyadihoz. A bőröndök tartalma – muzeálisan őrzött történelmi relikviák – a hivatalnoki utókor képviselői által kerül használatba. Hol mint intrikus levél, hol mint nyakazóbárd, hol mint koronaékszer. Ha jól veszem ki, a méltatlan jelen utalja vissza a hősi múltba a „pártütéseit”, hogy aztán – a darabon kívül – a vezeklés feloldó és hősies gesztusával koronázza meg a fináléban a gyermek Mátyást, a jövő (illetve a múlt) nagy magyarját és nagy királyát. A bőröndök ideologikus és apologetikus üzenetet rejtenek.

Ez lenne az a „költői elégtétel”, amely Négyessy László professzor szerint „a nemzeti köztudatban” fejezi be a „befejezetlen” Hunyadit, s amiről a Négyessyt idéző Tallián Tibor azt írja, hogy „a Hunyadi Mátyást övező hatalmas legendakoszorú évszázadokon át szolgált egy politikai jelenében frusztrált nemzet számára a dicsőséges múltból merített történelmi szíverősítőül”.

Erre kell hát az előadás. Történelmi szíverősítőül. Egy politikai jelenében frusztrált nemzetnek.

Fodor Géza a Bánk bánról és a Hunyadi Lászlóról szólva már csaknem harminc éve feltette a kérést, hogy „a mai magyar kultúra képes-e saját múltjának alkotásait a maguk tényleges értékei alapján és adott formájukban elfogadni, s a nemzeti öntudat és kultúrkincs szerves részének tartani, avagy inkább egy vágyképhez igazítja azokat”.

A kérdést az indokolta, hogy a harmincas években színvonalas operai szakemberek mindkét darabot radikálisan átdolgozták, és az operaház azóta is ebben a – Fodor által hamisítványnak nevezett – formában játssza őket. Az átdolgozóknak ideologikus céljuk volt, az orosz népi zenedrámához hasonló művet akartak létrehozni az Erkel-dalműből, amely az „internacionális, de domináns elemeiben olasz operatípus és -stílus provinciális, magyar ízekkel fűszerezett változata”. Fodornak nincs szüksége apologétára, bárki ellenőrizheti, milyen nagyra tartotta a Bánkot és a Hunyadit mint európai ÉS magyar operákat, ha elolvassa, amit – nem középiskolás fokon – írt róluk. Most, hogy az operaház újra az átdolgozott változatot vette elő, Fodor kérdése – „azért tudja-e a Hunyadi Lászlót a magyar kultúra, a mai magyar kultúra szerves részének, mert jó opera, vagy annál jobb operának tartja, minél magyarabbnak tudja érezni?” – újra aktuális. Fodor nem titkolta, hogy szerinte az eredeti a jobb. Nincs alkalmunk ellenőrizni, mert hetvenhét éve minden kurzus szerint a magyarabb a jobb.

A végső kérdés tehát az, ideológiát akarunk létrehozni a színpadon, vagy műalkotást. Önigazolásra használjuk-e, vagy arra, amire való: gyönyörködtetésre és szellemi épülésre. Kurzusrendezővel állítjuk színpadra, vagy operarendezővel? Vállalni tudjuk-e eredeti önmagunkat, legyenek azok kulturális termékek, politikai úttörések és tévutak, történelmi győzelmek és vereségek, társadalmi vívmányok és kudarcok – vagy „átdolgozzuk”, egy vágyképhez igazítjuk őket? Szembenézünk-e a saját arcunkkal, vagy a tükörbe hazudunk? Tisztességesen hivatkozunk-e nemzeti érzéseinkre és nemzeti érdekeinkre, vagy hatalmi manipulációra használjuk fel mindkettőt? Európaiságunkkal szemben vagyunk magyarok, vagy egyszerre tudunk magyarok és európaiak lenni, mint Erkel Ferenc? Az ő műveinek „helyét, relevanciáját kellene megtalálni egy új és nehezen kiismerhető, az Erkel-operák naiv ideológiájával és érzületével kiáltó ellentétben álló, kaotikus világban, szellemi szituációban” – írta Fodor Géza 1985-ben. Ez hát a feladat, és változatlanul érvényes.

Föltéve, ha többet akarunk a művészettől, mint történelmi szíverősítőt.