Hova iparkodol, Kretén?
Természetesen a szabadegyetemre – válaszolja meg saját kérdését Woody Allen. Mert itt meg lehet tudni, hogy miért éppen Itália mellett döntöttek a reneszánsz helyének megválasztásakor. És miképpen tudunk eligazodni a világmindenségben (ha már a kínai negyedben is el-eltévedünk). Valamint hogy miképpen alkalmazható a „Mézeshetek segédkészlet”, és mi az egyáltalán.
Ezek a szövegek nem egy amerikai humorista, stand-up comedy-író és -előadó jópofa dumái csak. Az a műveltségi anyag, ami ezekben az abszurd írásokban megjelenik, bármely nagy kultúrájú européernek a becsületére válna, és leginkább Karinthy Frigyes enciklopédikus világlátására emlékeztet.
Allen otthon van a filozófiában, antropológiában, irodalomban, képzőművészetben. Számon tartja Odilon Redon, Sztravinszkij, Blake, Freud, Ferenczi, Picasso, Joyce, Man Ray, „a kipeckelt szájú Budapest Vonósnégyes” (no tessék, már akkor is!), Manet, Chevalier, Yeats, Proust, Bartók, Heisenberg, Darwin, Dante, Dali műveit és eseteit, felmutatja színüket és fonákjukat, mulatságosan kételkedő összefüggésekbe rendezi őket. („Ki tudja, milyen a valóság valójában?”)
Ír színpadi jelenetet is Isten címen, megteremtve a színészeket, a rendezőt, sőt a közönséget is. De „mi van akkor, ha ők egy másik darab szereplői, akiket másvalaki néz? Vagy mi van akkor, ha semmi nem létezik, és valaki csak álmodik minket? Vagy – ami még rosszabb – ha csak az a kövér fickó létezik ott a harmadik sorban?”
Az irónia legvaskosabbja magát a szerzőt éri. Pedig – mint mondja – „az egyik legkedvesebb ember vagyok azok közül, akiket ismerek”.
Megerősíthetem.
(Woody Allen: Na, ennyit erről + Tollatlan jószág. Fordította: Békés Pál, Dezsényi Katalin, Hideg János, László Zsófia. Kiadta a Helikon.)
