Horthy szeméről sosem szállt fel a köd
Bizony, a mérték és az arány! Az mutatja ítéleteink hitelét. Amikor a Magyar Királyság kormányzója kijelenti: célja a Szovjetunió megsemmisítése – minimum a mellényének a méretén kell elgondolkodnunk. „Nincs nyugalom, amíg a szovjetet el nem tapossuk” – írta Hitlernek 1936-ban.
El kell telnie még egy kis időnek, míg 1944 őszén „Sztálin tábornagynak legmagasabb nagyrabecsülését” fejezheti ki „híve: Horthy”. Közben ugyanis lezajlott a második világháború néhány viharos éve. Amelyben Legfőbb Hadurunk nem ismerte ki magát.
Bizalmasai ellene dolgoztak. A főkomornyik német ügynök volt, a kormányzói lakosztály és termek biztonságáért felelős százados dettó. A megszálló német csapatokat a Horthyra felesküdött Magyar Királyi Honvédség „lojálisan”, sőt „szívélyesen” fogadta – Von Weichs vezértábornagy szerint.
A kormányzó főkatonáit a kiugrási kísérlet előtt elrabolták a németek, letartóztatták a „nyilas bajtársak”. A német követség elől Budán felszedetik az aknazárat, így s itt sunnyog ki bizonyos Herr Schneiderként német egyenruhában Szálasi Ferenc. Másnap már ő a Magyar Királyság miniszterelnöke (+ nemzetvezető).
És a köd nem száll fel. Horthy még mindig nem érti. Már az SS fogságából, Németországból küld levelet Reményi-Schneller Lajosnak, korábbi pénzügyminiszterének, hogy 1944. novemberi „tiszteletdíját” német márkában sürgősen küldjék utána. Mit sem számolva azzal, hogy az úr már Szálasi kormányában működik, s hogy korábban is a németek embere volt.
Idézzük McCartney angol történészprofesszort, aki a brit külügyminisztérium megbízásából többször is beszélgetett Horthyval, s arra jutott: „Ő nem túl bölcs ember.”
Ezt a volt kormányzó igazolta is. 1946 áprilisában levelet írt Bevin külügyminiszternek: „Magamat továbbra is Magyarország kormányzójának tekintem.” És szorgalmazta az ezeréves határok visszaállítását...
(Kanyó András: Horthy és a magyar tragédia, Népszabadság-könyvek.)
