Horatiótól Náthánig

Ez a szerep csak akkor hálás, ha megformálója a puszta jelenlétével képes súlyt adni a figurának, ha úgy áll hercegi barátja oldalán, a maga póztalan odaadásával, hogy a tartása, a tekintete, a fájdalmas tehetetlensége „mondja el” a tragédiát. Mire Avar István a Madách Színházba szerződött, már birtokában volt a mesterségnek – a diploma után Pécsre került, és ott, a fiatal színészek mindenevő korszakában megtanulta, amit lehetett. De nemcsak a technikát, a rutint szerezte meg, hanem a saját színészi személyiségét is. Amikor Vámos László ráosztotta Horatiót, ő már „kész volt”: eszközeiben mértéktartó, intellektuálisan meggyőző, visszafojtottan, de annál kifejezőbben szenvedélyes alkata már akkor az erős, hiteles, önazonos emberek megjelenítésére predesztinálta.

Kritikusként majd minden alakítását láttam – bár éppen az „alakítás” kifejezés illett hozzá a legkevésbé. Avar nem tartozott a nagy spílerek, a látványosan változatosak, az „alak bőrébe bújó” átlényegülők közé. Minden szerepét magára húzta, saját lényéből teremtette meg. Olyan természetességgel létezett a színpadon, ahogyan az életében. De ezt csak akkor értettem, tapasztaltam meg igazán, amikor évtizedek múltán, idős korában megadatott rendezőként dolgoznom vele. A Pesti Színházban készültem Lessing Bölcs Náthánjának színrevitelére, és tudtam, hogy az én Náthánomhoz őrá van szükségem. Csakhogy nem volt a Vígszínház tagja, és személyesen nem ismertük egymást. Ha meg akartam nyerni, el kellett mennem hozzá a lakására, kvázi bemutatkozni.

Kedvesen, de a rá jellemző tartózkodással fogadott; és amikor elővezettem, mire szeretném felkérni, nem ígért semmit. Azt mondta, szeretné elolvasni a darabot, kivált, hogy alaposan átdolgoztam, és új fordítást akartam használni. Aztán pár nap múlva telefonált, látogassam meg újra. Akkor már hagyta, hogy beszéljek az elképzeléseimről, és arról, mit gondolok Náthánról, a világirodalom egyik legnagyszerűbb és mindig legidőszerűbb drámai hőséről. Mert annak tartom: nem a játékhagyomány valamiféle keleti mesealakjának, hanem hús-vér, szenvedő és megbocsátó, toleráns és igazságszerető, belső szabadságban élő embernek, aki humánummal és türelemmel mindent visszaperel az élettől, amit a kaotikus, kegyetlen világ elvett tőle.

Avar erre a koncepcióra szerződött velem, és úgy kezdett el próbálni a Pesti Színházban, mintha minden este ott játszott volna, azokkal a színésztársakkal. Neki nem voltak beilleszkedési problémái, mert mindenkivel azonnal hangot talált, mindenkire odafigyelt, és egyetlen percig sem akarta „vendégművészként” boldogítani a társulatot. Igaz, őt is azonnal befogadták a többiek, Bartha Mária, Hegyi Barbara, Lukács Sándor, Hegedűs D. Géza, Igó Éva, Vallai Péter, Kőmíves Sándor. Mindannyian élvezték, hogy együtt lehetnek vele a színpadon – de nem azért, mert valami merőben más játékstílust hozott volna magával. Neki nem volt „stílusa”, ő nem igyekezett sajátos „hangvétellel”, formai avagy technikai patentekkel előállni; mégpedig azért nem, mert minden ilyesmi idegen volt tőle. Úgy viselkedett, úgy beszélt, úgy reagált a színpadon, ahogyan az öltözőben, a büfében, a mindennapi életében. És ott sem voltak manírjai. Hitelességét a sallangtalan, a magától értetődő létezése garantálta – épp az a minden hivalkodástól mentes bölcsesség, ami Náthánját is különleges aurával vette körül.

Amikor a próbákon figyeltem, mindig előttem volt az a régi Horatio. A hűséges ember. Avar ezt a karaktert úgy adta át az ő Náthánjának, hogy nem használt a színpadon semmi mást, mint azt a nagyon erős jelenlétet, ami évtizedeken át változatlan intenzitással „működött” valamennyi szerepében – és nemkülönben áthatotta egész magánemberi lényét. Előadás után általában lejött öltözőjéből a színház előcsarnoki büféjébe, hogy megigya a maga szigorúan egy pohár vörösborát. Akkor már túl volt egy komoly műtéten, ám orvosa ennyit nemhogy engedélyezett, egyenesen előírt neki. Nem lépte át a szabott határt, vigyázott magára. Egyébként sem igen láttam nála fegyelmezettebb embert és színészt.

Soha nem tartotta fel a partnereit azzal, hogy a próbákra nem tanulta meg a napi szövegpenzumot. És persze nem szerette, ha őt viszont feltartják. Mert mindenekfelett fontos volt neki a felkészültség, a legjobb értelemben vett profizmus. Nem véletlen, hogy színpadi beszédet tanított a főiskolán. Fiatalon megküzdött a saját rossz technikájával, és csakhamar tökéletesen ura lett a hangjának. Bámulatos volt, amilyen könnyedséggel mondta Náthán korántsem könnyű szövegét, ahogyan monológjaiban a legkisebb pongyolaság nélkül szólalt meg a hétköznapok tónusa.

Mert ő maga is hétköznapi ember volt. Egy kimagaslóan tehetséges, különlegesen érzékeny, ritka művészi erényekkel megáldott, közvetlenségében is méltóságteljes, hétköznapi ember.

Mészáros Tamás