Halálosan pontos adminisztráció – Hiánypótló könyv a vészkorszak legtragikusabb magyarországi hónapjairól
„Ha a magyarok vaskövetkezetességgel tagadták volna meg a német kívánságot a zsidókérdésben, annak megoldására sor sem kerülhetett volna.” Így vallott a háborús bűnösök nürnbergi perében Edmund Veesenmayer, a Harmadik Birodalom nagykövete és teljhatalmú magyarországi megbízottja. Szavait erősítette ugyanott Dieter Wisliceny, az Eichmann-kommandó tagja: „Úgy látszik, a magyarok valóban a hunok leszármazottai; nélkülük így sose boldogultunk volna.” S idézhetjük Adolf Eichmannt, az RSHA IV.B.4. (zsidóügyi) ügyosztályának vezetőjét, aki a hatvanas évek elején Jeruzsálemben a vádlottak padján így beszélt: „Egyes esetekben embereimet megrázta a magyar rendőrség embertelensége.” A holokausztkutatók gyakran említik ezeket a vallomásokat. Veszprémy László Bernát könyvében azonban eddig kevesebbet szereplő szövegeket is találhatunk e témában.
Eberhard Hans Arnold von Thadden zsidóügyekért felelős német külügyi osztályvezető 1944 nyarán arról írt, hogy március 19-én „forradalom zajlott” és „a magyarországi zsidókérdés teljesen megváltozott, a magyar zsidóknak a birodalomba való kiszállítását engedélyezték, és a magyarok a zsidók érdekében való fellépésével többet nem kell számolni”. Veesenmayer is elégedett volt 1944 májusában a német nyomásra kialakult helyzettel: „A magyar vidéki közigazgatás tisztogatása kielégítően halad. Eddig 41 főispánt mentettek fel és 38 főispáni állást töltöttek be (…)” A gyergyószentmiklósi rendőrség március 19-e kapcsán „rendszerváltásról” írt egy jelentésében. Ungvár törvényhatósági jogú város 1944. első félévi jelentésében ezt találhatjuk: „március 19-én történelmi fordulatot élt át Magyarország”.
A könyv a magyar közigazgatás lélektanát is igyekszik kibontani. A szerző szerint „a kollaboráció többtényezős jelenség volt, amelyben szerepet játszott a németbarátság, a szovjetellenesség, a szervilizmus, a karrierizmus és az antiszemitizmus is”. Általában nem tartom helyesnek, ha eseményeket, személyeket vagy szervezeteket állandó melléknévvel illetünk, így zavaró, hogy a könyv folyamatosan „kollaboráns közigazgatást” említ, igaz, a szerző ezzel együtt sem önti le a kollektív felelősség vádjával a teljes közhivatalnoki réteget. Nem véletlenül, hiszen pont ő világít rá arra, hogy a kétszázezres „néma hadsereg” összetételében és hozzáállásában igencsak komplex volt: „A köztisztviselők egy része pedig különösebb ideológiai meggyőződés kifejezése nélkül tett önálló lépéseket mozgásterén belül a zsidóság ellen. Ehhez nem kellett meggyőződéses antiszemitának lenni; elég volt a szervilizmus vagy a zsidóság idegennek tekintése is.” A teljes képhez pedig az is hozzátartozik, hogy „Az antiszemita környezet – vagy akár a közszolga részéről létező előítéletesség, esetleg németbarátság – nem tette lehetetlenné, hogy egyes tisztviselők bizonyos személyeket mentesítsenek vagy bújtassanak. (…) A gettósítás és a deportálások céljaival szembesülve a közigazgatás néhány további tagja a lemondást választotta, ám ilyen esetekből sokkal kevesebb ismert, mint a német megszállást vagy a nyilas-hungarista hatalomra kerülést követő lemondásokból.”
Veszprémy könyvéből igen értékes, hiánypótló információkat kapunk a főispánok, az alispánok, a főszolgabírók és a polgármesterek közigazgatásban betöltött szerepéről, hatásköréről is. Eddig kevésbé határolták ilyen jól el ezeket a hivatali szinteket és a holokausztban betöltött jogi helyzetüket. Érdekes, hogy a szakirodalom sokszor kihagyja a városokban a zsidóellenes jogfosztásban részt vevő, abban hasonlóan bűnrészes rendőrséget, orvosokat, bábákat, ápolókat. Veszprémy következetesen, kellő számú példával mutatja be ezen szervezetek, foglalkozások részvételét a vészkorszakban. A zsidóvagyon rejtegetése, a zsidók bújtatása, az 1944. július utáni zsidótlanított állapot vagy a népbíróságok kirakatpereinek felidézése is a könyv erényei közé tartozik. Bátran kritizál bizonyos tabutémákat, mint például a néphatalmi jogszolgáltatás és a zsidók kapcsolatát. Miközben alaposan elemez sok, a mai napig vitatott kérdést is, szerencsére nem kötelezi el magát egyetlen lehetséges válasz mellett sem. Ilyen például Horthy Miklós és a zsidók deportálásának ügye. Erőssége a könyvnek és szerzőjének, hogy nemcsak magyar levéltárak, adattárak anyagait, hanem holland, izraeli, német, román, szerb, szlovák stb. forrásokat is használt.
Sajnálatos, hogy a szövegbe rossz példák is becsúsztak, ami különösen érthetetlen a szerző egyébként alapos szakirodalmi rálátása ismeretében. Néhány mondattal igazán nehéz mit kezdeni. „Ezenfelül Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében tagadta meg a gettósítási rendeletet a legtöbb város vagy község: nevezetesen Békásmegyer-Csillaghegy, Csepel, Kecskemét, Pesterzsébet, Rákospalota, Sashalom, Rákosszentmihály, Soroksár, Újkecske, Újpest, Kispest, Vác és Szentendre.” Ezzel szemben a felsorolt településeken – kettőt kivéve – mindenhol létesítettek nyílt vagy zárt gettókat a vármegyei rendeletnek megfelelően 1944. május 22-én. Azt is írja: „Hódmezővásárhely, egyedülálló módon, semmilyen módon nem hozott létre sem nyílt gettót, sem zártat, dacára annak, hogy a döntés halogatása közben még a város vezetését is lecserélték.” Miközben jó ideje tudható, hogy Endrey Béla polgármester valójában nem is akart foglalkozni a gettóval és helyettes polgármesterére, Beretzk Pálra tolta az ügyet. Ám mivel a költségvetés felborítását és a keresztényekkel való összeütközést mindketten el akarták kerülni, így nem létesült gettó. Nem igaz az sem, hogy Ceglédről vagy Bajáról németek deportáltak volna. Ezekről a településekről ők csupán internáltak, és a magyarok deportáltak.
A zsidó tanácsok és a magyar közigazgatás együttműködéséről viszonylag keveset tudhatunk meg. Pedig azok a gettó- és ezzel együtt a deportálási listák összeállításánál is közreműködtek.
Kifejezetten fontos lenne a holokausztot a szerző által felvetett módon a magyar népi élet vagy mentalitástörténet keretei közé helyezni. Alaposan kitárgyalt rész a könyvben, és nagyon jó felvetés, miképpen lehetséges, hogy a magyar közigazgatás, amelyre a dunai és mediterrán jellegű lassúság, maradiság, inkompetencia és hanyagság volt a jellemző, Európában példátlan gyorsasággal gettósított és deportált félmillió embert. Történhet-e ilyen (külső) beavatkozás nélkül? A sok tévedésen, pontatlanságon alapuló döntés, amely a holokauszt alatt is jellemezte a magyar közigazgatást, vajon mennyire nevezhető halálosan gyorsnak, jéghidegen gyilkosnak?
Reméljük, hogy a könyv és az abban felmerülő kérdések sokakat késztetnek majd mélyebb kutatásokra. Veszprémy László Bernát Gyilkos irodák című műve megkerülhetetlen példagyűjteménye a korszak történetének.
A szerző történész, a Clio Intézet munkatársa.
Veszprémy László Bernát: Gyilkos irodák – a magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt. Jaffa Kiadó, 2019.
