Hollywood árnyai
Az ír színész számos hollywoodi kasszasiker főszerepét játszotta már. Az Erőszakikban nyújtott alakításáért kapta meg az Arany Glóbuszt. Most került a hazai mozikba legújabb filmje, az Emlékmás – Total Recall. Ebben ugyanazt a szerepet alakítja, amelyet Arnold Schwarzenegger játszott az eredeti produkcióban, a Tökéletes emlékmásban, két évtizede. Colin Farrell-lel Los Angelesben készített interjút NÁVAI ANIKÓ.
- Nyomasztó volt Arnold Schwarzenegger árnyékában megbirkózni az Emlékmással? Hiszen ez az ő egyik leghíresebb szerepe.
– Még tizenévesen láttam vagy ötször-hatszor a filmet. Nem tudtam betelni vele. Amikor aztán megkaptam a szerepet, újra megnéztem az Emlékmást, és előhozta a kamaszkori érzést. A kamera előtt ráadásul többször kísértésbe estem, hogy kicsit belecsússzak az „eredeti” világába, de gyorsan leintettem magam: más irányt követünk, nem másolunk. Amúgy muszáj volt függetleníteni magam az elvárásoktól. Már csak azért is, mert óriási költségvetésű filmre mondtam igent. Az elején még az is felvetődött bennem, biztosan „rám húzzák”, hogy csak a pénzt láttam benne, mert ez minden, csak nem művészet. Pedig igenis van mélysége! Hányszor feldolgozták már a témát, hogy valaki elveszíti a memóriáját, s miként tud továbblépni, érzelmileg és intellektuálisan. Len Wiseman rendező ezt a problémát feszegeti, piszokul látványos körítéssel, akciódús cselekménnyel. Persze ha nincs a mese, a figurák meg nem lennének érdekesek, puszta csinnadratta volna az egész. Habverés.
- Egyébként ismerik egymást Schwarzeneggerrel?
– Egyszer találkoztunk, még 2003-ban Dublinban, a paralimpián, nézőként. Kezet fogtunk, helló, halló, ennyi. Nem kerestem a film előtt. Bizonyára jobb dolga is akad, mint azzal törődni, mit kezdek én egy olyan szereppel, amelyet ő még a kilencvenes években játszott.
- Érdekelné egyáltalán az ő véleménye?
– Az övé is, másé is. Mindenkié. Az ő alakítását már méltatták. De Arnold ma már inkább politikus. És nem vagyok benne biztos, hogy mindent elhiszek, amit mond.
- Ön játszott több akciófilmben is, de ez a mozi nonstop akció. Milyen felkészülést igényelt?
– Legalább fél évre lett volna szükségem, hogy teljesen formába hozzam magam. Ám csak három-négy hónapom volt rá, az időm java részét az edzőteremben töltöttem, meglehetősen monoton rutinnal. Ugyanúgy, mint a Nagy Sándor forgatása előtt, amikor napi két óra vívás, két óra gyúrás, két óra lovaglás volt. Most verekedni tanultam, lőni, és „lógni a szeren”, vagyis azon a láthatatlan zsinóron, amellyel ugrok, szaltózok és repülök. Tudtam, mire vállalkozom, s hogy ez fizikailag rendkívül megterhelő szerep lesz. Részben ezért is vállaltam. Azért az előző filmjeimben nem volt szükségem ekkora erőnlétre.
- Minek kerteljünk: eddigi karrierje olyan, mint a libikóka. Volt fönt is, lent is. Most úgy tűnik, végre sínen van. Jól látom?
– Azt hiszem, igen. Mindenki – ki jobban, ki kevésbé – a körülményeinek a rabja. Annak alapján megy előre az életben, hogy miként tudja legyűrni az akadályokat, megbirkózni az ellenségeivel, s mennyire képes – jó értelemben – magára irányítani a figyelmet. Nem tudom, mennyi ebből a genetika. De talán inkább a körülmények határozzák meg az embert. Mondjuk azt, én lenyugodtam. Ahhoz képest biztos, aki huszonévesen voltam. Ahogy öregszem, egyre kevésbé félek. Nem akarok drámai túlzásokba esni, de már nincs bennem a kezdeti hév, hogy mindig mindenáron mindent, vagy éppen ellenkezőleg, tojok a világra, nem érdekel. Ezek a végletek mind a bizonytalanságból fakadnak, abból, hogy az ember még kialakulatlan, nem tudja, mi az igazán fontos, amiért tényleg érdemes aggódni és akár tűzbe menni.
- Sokat változott. Emlékszem, amikor egyik sör jött a másik után, most meg zöld teát kortyolgat.
– Nem estem át a másik végletbe, de szeretem a dolgokat a maguk teljességében megélni. Ha zongorázom, akkor azt, ha forgatókönyvet olvasok, akkor azt. Ha iszom, dettó, és most éppen a zöld tea van műsoron. Megvan a rituáléja. Ilyen a jóga is. Nem szeretem a magánórákat, csoportos jógára járok. Negyven ember kigurítja a matracot, fogja a kockáját, és leül. Van benne valami magasztos. És ez az, ami manapság nagyon hiányzik a társadalmi életünkből. Nincs, ami összehozzon minket, nincs meg a közös tudat, sem a közös igény a rituáléra. Pedig óriási ereje van. Felszabadítja az ember szívét, lelkét, agyát.
- Mondja, ez a film mennyire befolyásolta, kavarta fel a realitásérzékét?
– Nem kellett hozzá az Emlékmás. A realitás nekem a legnagyobb csoda és a legnagyobb erő. Kölyökkoromban órákig tudtam bámulni a csillagokat, és találgatni, milyen messze lehetnek. Kamaszként pedig éjszakánként elcsentem anyám kocsiját, kimentem a dublini reptérre, és az embereket bámultam órákig. Azon túl, hogy az Emlékmás jó kikapcsolódást nyújt az akciókkal, eléggé elgondolkodtatott, mi az élet értelme, mennyit hozunk magunkkal, menynyit ront vagy javít rajtunk a nevelés, mennyit számít, hogy az ember nő vagy férfi, és milyen a személyisége. Ez a film sorra kikövetelte belőlem azokat a kérdéseket, amelyekre korábban sem érzelmileg, sem intellektuálisan nem voltam még kész válaszolni.
Emlékmás – trailer:
