Hódító Móricz
Nem mondhatom, hogy mostanában túldajkálna a sors. Temettem rokont, búcsúztattam barátot, megloptak, kifosztottak. Panaszért nem kellene a szomszédba mennem. (Hogy miért mondom, kiderül.)
Új folyama jelent meg a könyvpiacon Móricz műveinek. Tisztelője voltam az írónak, de rajongója nem. Ám úgy esett, hogy többet is vettem köteteiből mostanában, és megtanultam szeretni őket. Most bajomban/bánatomban ezeket olvastam, és nagy csodálkozással tapasztaltam, hogy privát gondjaimat elkezdték betakarni az erős novellák. Egy idő után úgy éreztem már, valóban az a legfontosabb, hogy mikor hoz a szél felhőt a nagykunsági kukoricásokra, az ürgelaki tanyára, hogy az esőleső társaság túléli-e a szárazságot és a vihart.
Mert Móricz cudarul ismerte mindkettőt. Itt mereng a nyugalmazott ezredes és kuzinja, a melankolikus volt huszár százados, s itt búsong a többi úr: báró Áronffy erdélyi menekült, Kondorossy királyi kamarás. Csak a legszilajabb hiányzik. Kun Péter. Őt agyonlőtte a fia. De: inkább baleset ez – mondják –, véletlen. Önlövés.
Az idő eljárt az urak felett. A sikertelen gazdálkodásért az időjárást és a földreformot okolták, az élet kilátástalanságaiért pedig az új nemzedéket. A fiaikat. Akik keveslik az esőlesést, a régi anekdotákat a felmenők virtusáról. (A hirtelen haragú nagypapa egyetlen pofonnal ölt meg egy nem eléggé serénykedő kovácsot, a gátról lelökte a szembejövő parasztszekeret, bele a folyóba és a többi. Az volt a jó világ!)
De ezek a „mai fiatalok” holmi külföldi példákban hisznek, azt mondogatják, hogy csatornarendszer kéne ide, meg öntözés.
Akad a legújabb nemzedékben, aki egyenest festő akar lenni. (Nem megüli a lovat, hanem megfesti! – háborodik fel a nemzetes és vitézlő atya.) A régi dicsőségből már egy futózáporra sem futja, a világ ellenséges, a fiak elsatnyultak, katolikus, protestáns, zsidó összevissza szerelmesedik, itt a világ vége. De legalábbis egy nagy vihar.
Móricz ereje teljében meghódít.
(Móricz Zsigmond: Esőleső társaság. Elbeszélések. Válogatta Hegyi Katalin. Gabó Kiadó.)
