Hirdetmény
Ezúton tudatom a nagyra becsült olvasóval, Budapest székesfőváros és Magyarhon lankadatlan zeneszerető közönségével, hogy a napokban volt kettőszáz éve Frédéric Chopin születésének.
A hazai sajtó ebből az apropóból virágba borult. Publicisztikánk, mint ezernyi kis dáliából, margarétából és rózsából font csokor, megannyi árnyalatát megmutatta, s a színpompás szirmok, virágok ragyogásában mindenki megfürdethette lelkét, és benne kedvét lelhette.
Chopint sorolták minden idők öt legzseniálisabb komponistája közé, akinek géniusza elhomályosítja Liszt, Schubert, Mendelssohn meg Bartók művészetét (is). Írták róla, hogy lerántja a leplet a romantika hamis mítoszáról; a romantikáról, amely nemzetinek, forradalminak és önfeláldozónak hazudja magát. Holott, mint arra Chopin a példa, a romantikus hősben (úgymond) nem forrtak a nemzeti indulatok, egybe a szalonok népével forrt, selyemmellényéről sem mondott le soha, és rettentő cudar természete volt – mégis, így is fönnmarad a neve, örökké!
E dagály magával rántott. Fejem csak egy pillanatra emelem ki, és csupán csak azért, hogy Glenn Gouldot idézzem. Aki szerint Chopin nem volt nagy zeneszerző. „Miniatüristának fenséges, és páratlanul tud atmoszférát teremteni, és valószínűleg soha senki nem értette meg olyan jól a zongorát, mint ő, sem előtte, sem azóta. Ennek ellenére valahogyan rosszul érzem magam tőle” – mondta.
Mások persze odavoltak érte. Schumann például (aki pedig a szalonzenét ízléstelennek, piperkőcnek és művészietlennek tartotta) „a legelőkelőbb szalonzeneszerzőnek” nevezte. A nagy Wilhelm Backhaus 1928-ban lemezre játszotta etűdjeinek két sorozatát, 1950-ben b-moll szonátáját. Fenséges előadásban, amivel rövid időre Gouldot is meggyőzte volna. Mindenkinek, minden külön értesítés helyett. (Dynamic.)
