Hidas Judit: Nekem csak két hobbim van: a szivarom és a családom

A tengernél nyaraltunk, és egy lerobbant kis apartmanban laktunk egy nagy üdülőváros szélén, amelynek a másik végében elegáns szállodák, zöld pázsittal körbevett úszómedencék álltak. Csalódottak voltunk, mivel a szállást reklámozó hirdetéseken nem a mi kis ócska lakóhelyünk, hanem ennek a szépen csiszolt világnak a fotói szerepeltek. De nem volt mit tenni, laktunk, ahol laktunk, aztán naponta kétszer átcuccoltunk az elegáns részre, irigykedve néztük az ottani szép házakat, és megelégedtünk azzal, hogy használhatjuk a hotelek lábánál lévő csúszdákat, medencéket és játszóházat.

Angolul beszélő animátorok fogadtak minket a játszóházban. A fiam és a lányom nem értették, mit mondanak.

– Ti magyarok vagytok? – kérdezte hamarosan két kisfiú a közelünkben.
Bólintottunk.

A kisfiúkról kiderült, évekig éltek külföldön, ér­­tették az angolt, és szívesen fordítottak a gyerekeimnek. Aztán hamarosan össze is barátkoztak, egész nap együtt voltak. Végül az egyik estét is velük töltöttük. A szülőkkel és a fiúkkal az elegáns hotel előtt találkoztunk, amelynek a negyedik emeletén laktak.

Az apa nagydarab ember volt, luxus márkájú inget, térdig érő rövidnadrágot és mokaszincipőt viselt. Amíg a feleségével terelgettük a gyerekeket, ő egy kicsit távolabb a családtól szivarozott. Nagyon messze nem mehetett, mert a nő rögtön utánaszaladt, és visszahívta a közelükbe.

– Legalább itt gyakorolja az apaszerepet – nevetett rám a feleség, amikor mellém ért. – Folyton úton van, csak hétvégékre jön haza, bár ennek hamarosan vége.

A nő elmesélte, hogy két éve jöttek vissza Magyarországra, most a Velencei-tónál élnek, ő itthon neveli a gyerekeket, a férje pedig azt ígéri, hamarosan ő is végleg hazaköltözik.

Mellettünk a férfiak a fogyókúráról beszélgettek. A férjemnek sikerült húsz kilótól megszabadulnia az utóbbi hónapokban, és a másikat érdekelték a részletek.

– Sokszor alig kapok levegőt, fáj a lábam, a repülőn nehezen férek el. Fogalmam sincs, meddig bírom ezt így – panaszkodott. – Pedig nekem csak ez van, meg persze a szivarom és a családom, ez a kettő a hobbim – mondta, és egy pillanatra átkarolta a feleségét.

Magas, vékony nő volt, egyszerű fehér lenruhát viselt. Negyvenévesnek néztem, de hamarosan kiderült, idősebb mindannyiunknál, és inkább az ötvenhez jár közel. Nem értettem, hogy csinálja, nem volt ráncos az arca, holott nem láttam nyomát rajta sem sebészkésnek, sem arcfeltöltésnek. De hiába volt sima a bőre, a férfi érintése ellenére belülről valami mély szomorúság feszítette.

Csak úgy ömlött belőle az élete, amikor ketten kicsit arrébb léptünk. Pillanatok alatt elmesélte, hogy ez már a második házassága, van két huszonéves nagylánya, akik az apjuknál maradtak, amikor tíz éve megismerkedett a mostani férjével. A párja nemzetközi kereskedelmi cégeknél dolgozik sale-es­­ként, a nő vele utazott éveken át, közben megszületett a két gyerek is. Éltek Frankfurtban, Párizsban, Kínában és Amerikában, és még ki tudja, merre, én meg csak kapkodtam a fejem, milyen jó, ha valakinek ilyesmire van lehetősége. Mindig arra vágytam, hogy élhessek a világ más szegleteiben, beleszagolhassak idegen életekbe.

Leültünk egy padra hárman a férfival és a nővel, miközben a férjem egy kicsit arrébb a négy gyerekkel játszott a füvön. Kérdeztem a férfit, hol volt a legjobb élni.

– Mindenütt jó volt, luxuskörülmények között laktunk – vonta meg a vállát, aztán beleszívott a szivarjába.

– Én Párizst szerettem a leginkább – vágta rá a feleség. – Az ottani élet, az emberek, közel állt hozzám. Csak hát menni kellett. Mindig azt hittük, maradhatunk tovább, berendeztük az életünket, de aztán jött egy újabb áthelyezés – tette hozzá, majd hirtelen elkomorult az arca, és ránézett a férjére. – Jólesne most egy kávé.

– Ez ma hanyadik? – kérdezte a férfi, és az órájára nézett.

Este tizenegy volt.

– Csak az ötödik – válaszolta a nő, és elfordította a fejét.

– Fent van a kávégép a szobában – jegyezte meg a férje ridegen.

A nő nem mozdult. Az arcát a kezére hajtotta, a szeme megtelt könnyel. Elkaptam a tekintetem, néztem a rohangáló gyerekeket, aztán, hogy megtörjem a csendet, megjegyeztem.
– Gondolom, nehéz lehetett külföldön barátok nélkül.

A nő zavartan rám nevetett.
– Mindig volt egy-két feleség, akivel jóban voltam. Csak nekik nem volt gyerekük, esténként buliztak, ittak, és mindennap délig aludtak. Tudod, az expat feleségek közül sokan rákapnak az italra. A férj dolgozik, nincs semmi dolgod, be vagy zárva egyedül a négy fal közé egész nap.

– Akkor biztosan örülsz, hogy hazaköltöztetek – jegyeztem meg.
A nő bólintott.
– Szeretem a tájat, szeretem, hogy van tér, lehet biciklizni, futni.

– Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor bicikliztetek az elmúlt két évben – szólalt meg ekkor mellette a férj.

A nő felkapta a fejét.
– Tudod te is jól, hogy nélküled, két gyerekkel nem tudok – mondta, de a férfi nem válaszolt. Csak a szivarja vége parázslott, ahogy beleszívott, aztán hozzám fordult.

– Pestre nem akart jönni, túl közel lett volna anyámhoz.

– Vannak emberek, akiktől nem lehet elég távol kerülni – nevetett fel a nő idegesen.

Ekkor mintha a semmiből ugrottak volna elő, ott termettek körülöttünk a gyerekek és a férjem.

A házaspár nagyobb fia a kezét nyújtotta az apjának.

– Mutassuk meg azt a veszélyes trükköt nekik – kérte, és már emelte is a lábát, hogy a férfi combjára lépjen, és a saját tengelyén átpördülve felrepüljön a levegőbe.

– Cipőben, kérlek, ne – szólt rá ekkor a férfi, és elengedte a gyerek kezét. A fiú majdnem hátraesett. – Inkább máskor – tette hozzá az apa megenyhülve, aztán az órájára nézett. – Lassan menni kéne – mondta a feleségének.

Mi is bólogattunk, hogy későre jár az idő, le kell fektetni a gyerekeket. Hamarosan el is köszöntünk egymástól, és elindultunk. Ők az elegáns hotel negyedik emeletére, mi az ócska kis apartmanba.

Visszafordultam, és néztem ezt a távolodó négy embert. A férfi ment elöl, gyors léptekkel, a többiek szinte futva követték. Húzta maga után a családot, amelyet mint valami nyakába akasztott batyut, hordozott keresztül-kasul országon-világon, anélkül hogy tudta volna, miért jó ez neki. Az alakjuk egyre inkább beleveszett a sötétbe, csak a szivar parázslott még mindig a férj kezében, mint ahogy talán pislákoltak még benne az emlékek szerelemről és összetartozásról. Csakúgy, mint annak a szomorú nőnek a fejében, aki annak idején, ki tudja, hányadszor, azt hitte, ha mindent felad egy férfi kedvéért, képes lesz egy újabb szerelem megmenteni őt a magánytól.