Herczeg Szonja: Szombat éjjel

Hajnal fenn volt szombat éjjel. Vagyis, tulajdonképpen minden szombat éjjel fenn volt már húsz éve. Pontban délután ötkor elkezdte a készülődést. Miután megfőzött, elmosogatott, rendet vágott a lakásában, jöhetett a szokásos rituálé. Ötkor lezuhanyzott, majd törölközőbe csavart hajjal bekente magát kókuszos testápolóval. Így ült egy húsz percig az ágyon, hagyta, hogy bőre beszívja a krémet, közben a körmét reszelte és zenét hallgatott. Amikor megszáradt, magára vette a köntöst és leült a tükör elé. A pipereasztalról felemelte, kinyitotta, majd körkörösen magára kente az alapozót, aztán a púdert. Kihúzta a szemét fekete tussal, és arra pacsmagolt egy kis bézs szemhéjpúdert. Jöhetett a szempillaspirál és a szemöldökceruza, a pirosító és a vörös rúzs. Utóbbit csak pár éve vezette be, előtte nem mert ilyen kihívó színt magára kenni.

Ahogy elkészült az arcával, egy darabig nézte magát a tükörben. Grimaszokat vágott, felnevetett, mosolygott, felhúzta a szemöldökét, mintha valamin nagyon csodálkozna. Mikor megunta, elővette a loknizót és apránként elkezdte göndöríteni tincseit. Érezte, ahogy még forrón hullanak a vállára, az ujjaival kicsit szétszedte őket, nehogy túl szabályosak legyenek a loknik. 

Smink kész, haj kész, jöhet a ruha. Ez utóbbi nem volt kérdés, már hétfőn tudta, mit fog felvenni. Benyúlt a szekrénybe és leemelte a pántos, tengerészkék, vaj puha darabot. Szépnek és kényelmesnek is kellett lennie, így hát sokszor és sokáig válogatott a boltokban. 

Kész. Minden készen áll. 

Még utoljára belenézett a tükörbe, majd kiment a konyhába. Betette a vajas popcorn zacskóját a mikróba és 4 percre állította a számlálót. Megnyomta a gombot, majd elővett egy öblös poharat és bort töltött magának. Ráült a konyhaasztalra és csak lögybölte a vörös folyadékot, nézte, ahogyan csöpög le össze-vissza az üveg szájáról. Két percnél pattant az első kukorica, tudta, nemsokára kész lesz. 

Négy perc, 11 másodperc után már csak pár szem maradt a zacskóban, a többi kipattogott, kiöntötte egy edénybe. Fogta a boros poharat és a kukoricát, bement a hálószobába, kezébe vette a tabletjét és megnyitotta rajta a Netflixet. Sorrendbe állított négy filmet, majd befeküdt az ágyba, a kényelmes, vaj puha kék ruhájában és elkezdte nézni az elsőt.

Húsz évvel korábban

Végre. Ezer éve, pontosabban első óta várok erre. Nem is tudom, miért is nem hívtak eddig. Andi meg Marci is mindig tök kedvesek velem és edzések után is van, hogy dumálunk. Igaz, nem túl sokáig, de hát nekem mennem kell haza, mert anya kinyír, ha nem kezdem el 5-kor a házit.

Sosem voltam az a típus, aki kér valamit, lehet ezért maradtam ki a dolgokból. Láttam, hogy Zitus is sokszor odamegy, szól, és akkor persze hívják. Lehet, nekem is ezt kellene tennem. Bár mondjuk az is igaz, hogy amikor vásárolni mennek sem szoktak szólni, mert azt mondják, rajtam látszik, hogy anya veszi a cuccaimat és hát, ők akkor így most minek hívjanak. Mondtam is, hogy jogos, nem is erőszakoskodtam, pedig tök szívesen elsétáltam volna velük. Na mindegy, lényeg, hogy ma én is mehetek Patrik bulijára, mert elhívtak. Tizenhat éves lesz, nekem még van pár hónap addig, de anya úgysem engedné meg, hogy itt tartsak bulit. Meg hát a lakás is egy szobás, Patrikéknak ott egy teljes ház.

Az is csoda, hogy anya elengedett. Sejtése sincs róla, de fél éve félretettem minden zsebpénzemet szinte, hogy ha egyszer elhívnak, akkor vegyek egy fasza ruhát. Ki is perkáltam majdnem mindet ezért a topért meg farmerért. Majd el kell dugjam, ha hazaértem, nehogy meglássa amikor jön a szennyesért. 

Kértem tőle egy kis spirált meg rúzst, tök aranyos volt, adott. Azt mondta, alapozót nem ad, mert még fiatal a bőröm. Ezzel nem tudom, mire célzott, de mindegy. 

Nem aludtam éjjel semmit, zakatolt a szívem, körülbelül 15 forgatókönyvet képzeltem el, hogy mi lesz este. Persze Márk is benne volt, hátha tudunk egész este dumálni. Az jó lenne. Vagy ha hazakísérne. Az is. 

Basszus, már mindjárt 6 óra, lehet itt vannak már Andiék. Leszaladtam, kiültem a padra, a ház előtt és vártam, hogy jöjjenek. Egyedül nem tudok elindulni, nem tudom, hogy kell eljutni Patrikhoz, eddig még sosem voltam, ugye. 

6:15, sehol senki. Lehet késnek kicsit. Nem baj, viszonylag meleg van. 

6:30, ez már egy kicsit gyanús, basszus, ha nem érünk oda időben, felvágják a tortát. Mondták, hogy 7-kor van a köszöntés. 

Amikor hétkor sem volt ott senki, megijedtem, azt hittem bajuk esett. Elindultam egyszer az egyik irányba, aztán a másikba, fel-alá rohantam mindenfele, mígnem azon kaptam magam, hogy Andiék háza előtt vagyok és már 8 óra. Felcsöngettem, és az anyukája vette fel a kaputelefont. Nagyon csodálkozott, hogy én vagyok az, óvoda óta nem hallott szerintem. – Édesem, 6 előtt tíz perccel elmentek Marcival, de nekem egy szóval sem említette, hogy te is mész. – De biztosan nem lett bajuk? – kérdeztem vissza, és az anyukája még mindig csak a kaputelefonon át beszélt hozzám, nem engedett be. – Várj egy percet, mindjárt lemegyek! – mondta aztán, és én kicsit megnyugodtam.

Az egy perc tíz is lett, de lejött. Kicsit elkámpicsorodott arckifejezéssel állt előttem és csak annyit mondott: – Odatelefonáltam Patrikékhoz és…szóval Andi és Marci ott vannak. Biztosan nem értettél félre valamit, drágám? – kérdezte. 

Nem. Nem értettem félre semmit.