Háy János: Gyerekkorom egy népszokás volt

A népszokások csak a néprajzkutatóknak jelentenek örömöt, akik évente egyszer egy hétre néprajzkutató tábor keretei között érkeznek a faluba, ráadásul nyáron, így aztán fogalmuk sincs az őszi és tavaszi sártól ázott utcákról, a télen alig fűtött szobákról, milyen az udvaron pisálni éjjel mínusz tíz fokban. Akik benne élnek nullahuszonnégyben háromszázhatvanöt napot, azok irtóznak a népszokásoktól, ahogy irtóztam valaha én is, amikor gyerek voltam. Hogy jönnek a báránybőr kabátba öltöztetett mikulások, a derekukon lánc, hátukon puttony, kezükben kolomp, az arcukra kóc van ragasztva és hatalmas botra támaszkodnak. Amikor valakit a vaksötét utcán elcsípnek, elverik, különösen, ha az gyerek, mert a gyerekeknek otthon kell lenniük ilyenkor, de nem lehettek otthon, mert délutáni tanítás van, s mikor elindulnak haza az iskolából, már sötét van. Megverik őket a mikulások, mire hazaérnek, de otthon nem merik megmondani, mert félnek, hogy ez árulkodás, a mikulást beköpni meg különösen félelmetesnek tűnt. Leülnek a konyhaasztal mellé és várják, hogy jöjjön a furkósbotos és csapjon rá a bottal a konyhaasztalra, hogy tudtok-e imádkozni.

A tény az volt, hogy addig tudtunk, de abban a pillanatban az első soron túl, hogy mi atyánk, ki vagy a mennyekben, semmi nem jutott az eszünkbe. Küzdöttünk a bátyámmal, hogy hátha sikerül, de nem sikerült, végül mégis elment, hogy más gyerekeket ijesztgessen, s hagyott ott zacskóban édességet, volt benne narancs is, szóval ebből lehetett tudni, hogy tényleg igazi mikulás volt, mert narancsot kapni az akkori Magyarországon nem lehetett. Este lett, az apánk nevetett rajtunk, viccesnek tartotta a félelmünket, lefeküdtünk, egy szobánk volt. Amikor a bátyám elment Balassagyarmatra középiskolába, akkor lett saját ágyam.

Egy hét és jön Luca napja, az is egy népszokás, nekünk el kellett menni az ismerősökhöz, hogy meghemperegjünk a földön, biztosítva ezzel, hogy a tyúkok sokat fognak tojni jövőre is, valamint általában jó lesz a termés. Háton forogtunk a zsírosköves vagy földes konyhában, a macska tányérja mellett. Az ajándék általában savanyú cukor volt, aminek következtében egyébként egészen korán kirohadt mindkettőnk foga. Szociológiai szempontból rendkívül megrendítő, de amúgy ronda, fogatlan gyerekek voltunk. Így vártuk a jézuskát, de mielőtt megjött, persze el kellett menni a rokonokhoz Mennyből az angyalt énekelni. Tél volt, egyáltalán nem volt kedvünk kimenni a sötét és hideg utcára, de a szüleink a népszokás nevében erre kényszerítettek. Elindultunk, bekopogtunk az ablakon. Kell maguknak az isten igéje? Hát persze, hogy kellett, és mi elkezdtük a karácsonyi éneket. Csak egy versszakot kellett. Beengedtek, adtak enni, meg valami ajándékot vagy pénzt. Valójában a pénzért megérte. Hazaértünk, ki kellett várni az éjféli misét, böjt volt, mákos gubát ettünk, majd a mise után lehet kolbászt, meg hurkát.

Az az év kezdődött el, amikor megtörtént a holdraszállás. Közvetítette a tévé, és mi a bátyámmal hevertünk a szobában, azt néztük, mert volt tévénk, az apánk korszerű volt, az udvaron járdát betonozott, hogy ne legyen sáros a papucsunk, ha ki kell menni a budira, meg vett hűtőt, porszívót és tévét. Nagymama benyitott, mondta, hogy az egészet, mármint a holdraszállást, csak kitalálták az oroszok miatt, mert az oroszok ilyet még nem csináltak. A holdra nem mehet ember, mert ott legfeljebb isten lakik, mert isten van az égben, meg angyalok, de űrhajók nincsenek, és még azt is hozzátette, hogy ilyet csak azok hisznek el, akik a majomtól származnak. Néztük, ahogy imbolyogva járnak az űrhajósok, nagymama ránk csukta az ajtót, nem csak látni, hallani sem akarta a hazugságot. Én olyan helyen szeretnék élni, mondtam a bátyámnak, ahol nem angyalokban hisznek, hanem a holdraszállásban. Most fogd be, mondta, inkább nézzük. Néztük, és eltelt a holdra szállás és utána néhány év, és Budapesten voltam, végre ott, ahol lenni akartam. Voltam és maradtam. Eltelt az, amit gyerekkornak nevezünk, ahogyan mindenkinek eltelt. Aztán egyszer, a gyerekkor helyszínén azt vettem észre, hogy nem lakik már az a bácsi a szemközti házban, hogy nem lakik már az a néni a szomszédban, hogy nem ismerem az eladót a boltban, hogy az a helyszín olyan ismeretlenné vált, mint bármely helyszín a világon, mert nem a gyermekkorom múlt el, hogy átadja a helyét más gyermekkoroknak, hanem az a világ, amiben ez a gyerekkor zajlott, a lucázás, a tollfosztás, a közös munkák, amik szervezték a közösség életét. Ez az egész nincs sehol, gondoltam, aztán egyszer betévedtem a balassagyarmati palócmúzeumba, néztem a kiállítást, és ott találtam meg a valahai életemet. Múzeumi emlék lett az a világ, amiben felnőttem, egy néprajzi kutatás tárgya.

A nekem valaha otthont adó falu lakói megváltoztak, kicserélődtek. A falu egykori vezetőinek gyerekei kivétel nélkül városokban laknak. A rendszerváltáskor a kisgazdapárt áldásosnak nem nevezhető tevékenysége következtében felbomlottak a szövetkezetek, magánkézbe, öreg nénik és bácsik, városon élő, földtől már régen elidegenedett fiatalok kezébe került a földvagyon, hogy végül átkerüljön sokszor haszonleső befektetők birtokába. A földtulajdonból nem a falvak, hanem ezek a befektetők gyarapodtak, a vidék meg elvesztette nemcsak a szokásait és a működési rendszerét, szervezettségét, hanem a bevételeit is. A munka volt az alapja a közös életnek, a közösségi életnek, de ezek a munkák már nem voltak, a közösségi működés helyébe nem kerültek afféle városi szokások, polgári értelembe vett kapcsolatok. Falvak százai romlottak le, s az onnét való kiemelkedés szinte lehetetlenné vált, hiszen azt a kultúrát, amiben ott élnek az emberek, az oktatás nem ismeri el. Az iskola csak a középrétegi kultúrát honorálja, legyártva ezzel vagy kiteljesítve az esélyegyenlőtlenséget. Vagy sikerül ezt elsajátítanod, s akkor maradhatsz a jobb életlehetőséget kínáló városban, vagy ha nem, vissza leszel küldve oda, ahonnét jöttél, a kiúttalanságba és egzisztenciális karanténba. Ennek végül az lett a következménye, hogy szinte teljességgel megszűnt az országban a mobilitás, és beállt a gazdasági kasztrendszer.

Nem eltelt, hanem eltűnt a gyerekkorom, ahogyan a népszokások. A gyerekkorom egy népszokás volt, bekerült a múzeumi tárlókba, nem szabad hozzányúlni, mert beriaszt a rendszer, mondja a teremőr néni. Eltelt, de leginkább eltűnt, gondolom most, közeledve ennek a furcsa évnek a végéhez, mikuláshoz, lucához és jézuskához, készülődve a gyerekeim gyerekkori ünnepeinek felépítésére. Vietnámi barátom jut eszembe, hogy amikor hazaköltözött a háború után, nem találta, azt mondta, nem találtam, a gyerekkoromat, mert mindenki meghalt, akivel átéltem.

Megjelent a 168 Óra hetilap 2020. december 22-i számában.