Havanna, szeretlek!

Ennek a divathóbortnak az égvilágon semmi értelme nincs, de attól még virágzik. Ha az ember, teszem, külföldre utazik, megbetegszik, vagy dolga van, vagy csak egyszerűen elbámészkodik néhány hétre, máris bottal ütheti a megnézendőnek tervezett film nyomát. És nemcsak a körutakon és bulvárokon, a fényes filmpalotákban ütődik ez a nyom, de a külvárosokban is: ma már nincsenek utánjátszó mozik, ma már egy filmnek nincsen kifutása, története – ma már csak a mának élünk, hiába.

Néha azért éri az embert valami különös szerencse. Hogy egy elveszettnek, kihagyottnak vélt filmet mégis utolér: ehhez azonban alkalom kell, véletlen vagy ezek keveréke – egy filmsorozat, egy filmklub például. Így voltam én a Havanna, szeretlek című különös alkotással, amelyet az ősszel mutattak be, s bár vágytam látni erősen, akkor elmulasztottam. Most azonban hirtelen előkerült a semmiből, egy Világjáró filmklub keretében (ahol különböző városokhoz köthető filmeket vetítenek, és kapunk még hozzá egy kísérőfilmet is, a szervezők szerint eredeti nyelven – itt, mondjuk, a kubaiak spanyol mondatait francia narrátor mosta el, és biztos, ami biztos, angol volt a felirat: e konglomerátumban, ha már ilyen tágan fogjuk fel az eredeti nyelv fogalmát, akkor annak mégiscsak a latin felelt volna meg), és most már nem hibáztam, utolértem.

Nagy kár lett volna elszalasztani. Jelentős film a Havanna, szeretlek, pedig a hét részből álló mozaikot hét eltérő szemléletű rendező alkotta, s csak egészen lazán kapcsolódnak egymáshoz. (Azért a forgatókönyvet Leonardo Padura jegyzi egyedül.) De a hét míves darabot összeköti a városnak (és lakóinak) latinos szeretete és megbocsátóan ironikus ábrázolása. Akár az amcsikkal való viszonyról, akár a vallásról és az ősi rítusokról, akár a mindennapi gondokról van szó, az alkotók képesek egy kicsit megemelni a történeteket – épp annyira, hogy még hihetőek és elviselhetőek legyenek. Minden fejezet jó a maga módján, de Elia Suleiman remeklése kiragyog a kórusból: Jacques Tati legszebb kockáit idézi.