Hatvan év után

De persze nem volt ez a néhány nap sem felhőtlen. Az Expressz Ifjúsági és Diák Utazási Iroda kedves vendégeinek sorában ott hervadozott egy náluk s nálunk idősebb, kissé gondterhelt tekintetű úr, helyesebben elvtárs, akinek a vállát – láthatóan – külhonban is komoly felelősség nyomasztotta. Az első esti szobaosztáskor épp én kaptam meg őt átmeneti hálótársnak, s ahogy a „jó éjszakát!” előtt összemormogtunk, abból az derült ki, hogy ő az ELTE-n a rektori hivatalban valami, és ez afféle jutalomútja neki. Fel nem ötlött bennem, az akkor még gyanútlanban, hogy nem főelőadó lehet, inkább tán főhadnagy, vagy följebb. Smasszer. És bár az éjszaka minden osztályharc nélkül telt el, a következő napra már más cimborát találtam. Kollégát, betűvetőt, költőt, az operák bolondját, Baranyi Ferit. Olyannyira élvezte a hanglemezboltok komolyzenei kínálatát, hogy az első nap összes pénzét bakelitba fektette (long play!), és amúgy is mosolygós, barátságosan csipkelődő természetét a jó vásár és az otthon reá váró zengemények reménye kivirította. Vonzott ez a derű. Így hát hamarosan egymás mellett baktattunk a virágok földjén, szánkat tátva.

A szép nyári nap elkísért a rotterdami kikötőbe, Hága ünnepélyességébe, Scheveningen mólójára is, meg az amszterdami grachtok mentén, igaz, nem csak vízre vágytunk ott kiszáradva a kegyetlen kapitalizmus emberpróbáló körülményei között, amit legtöbbször Feri barátom ismétlődő, panaszos kiáltása jelzett: „Jaj, úgy porzik a vesém!” Így ismerkedtünk meg apránként, de hosszú, hűs kortyokkal Amstel és Heineken urakkal, a Limburgból való Bokkenrijders szomszéddal, a hagyományőrző Hertog Jan Dubbel úrfival, a belga rokonsággal is dicsekvő Duvel Tripel Hop aranysárga ízeivel.

Az amszterdami csodanapokat egy színházi mirákulum is átszínezte: „csoportunk” a terveknek megfelelően megtekinthette a Már Nevét Feledtem Teátrumban a híres Hairt. Ilyen előadást, ahol ének, zene, mozgás, tánc tökéletesen ötvöződött, addig Pesten még nem láttunk. Olyannyira más volt ez, műfajilag is, előadásmódjában is annyira idegen, hogy velünk járó őrünk szagot fogott. (Hozzájárult ehhez az is, hogy az első rész végén a művészek ledobták ruháikat, s ez maga az obszcén Nyugat bűzét permetezte ránk is, a szocialista mennyországból érkezett ártatlanokra.) Miért, miért nem, smasszerünk minket nézett ki – két skribler értelmiségit – konzultánsnak, kérdezve: nem volt-e szerintünk politikai hiba, hogy az Expressz utazási iroda ilyen erkölcstelenségeknek tett bennünket szemtanújává. Meg ugye, hogy ez az Amerika... A hangos zene... Hogy is van? Nem kellett összebeszélnünk a cáfolathoz Ferivel, uniszónó mondtuk: dehogy, épp ellenkezőleg! Talán nem értette (?) az angol nyelvű előadást, de hát itt nem a ruhaledobás a lényeg, hanem hogy ezek a fiúk nem akarnak háborúzni Vietnamban, még a csillagos-sávost is elégetik, és közben – nyilván – Ho Si Minhre gondolnak szeretettel!

Így aztán nem zárták be sem az Express utazási irodát, sem annak igazgatóját. Bennünk viszont tovább dolgozott az élmény: egész nap dúdolni próbáltuk a Vízöntő-dalt, a Let the Sunshine-t és a többit. Olyannyira, hogy estére megérett bennünk: ezt még egyszer látnunk kell. Végül is két bemutatkozó magyar újságíró miért ne kaphatna sajtójegyet? Újra odaballagtunk a színházba, és – gyakorlatlan potyázók – előadtuk, hogy mi két magyar újságírók stb. (Lásd fentebb.) A jegyszedő néni, akivel legelébb ütközetbe kerültünk, mondta: jó, jó, kéri a sajtóigazolványt. „Nálad van? Mért, nálad sincs?” Így álltunk. És kiderült, hogy a farkastörvényű, gyanakvó kapitalizmusban nem elég két dalia szép szava, valami papírt is akartak látni. A személyi önmotozás során végre Feri zsebéből előkerült egy koszlott, zsírfoltos, pecsét nélküli, magyar nyelvű negyedíves cédula, amely szerint Baranyi Ferenc a Magyar Írószövetség tagja... A jegyszedő néni ezt – kisujjának némi eltartásával – átvette és elvitte. Az idő és a nézőtér telt, lassan már csak mi álldogáltunk az előcsarnokban mint a sikertelen perecárusok, amikor végre felbukkant egy felettébb fekete ruhás, elegáns megjelenésű úr, a színház titkára, s betessékelt bennünket a második sor közepére, jó szórakozást kívánva. Vannak még csodák – könyveltük el.

Itthon, később aztán el-elveszítettük Ferivel egymást szem elől. Még kaptam egy-egy dedikált példányt az Operaszövegekből, a műfordításkötetéből, majd Dante újrafordított Pokoljának ritka szép és erős soraiból. Innen tudható: az alvilágban együtt fizetnek a torkosok, a tékozlók és a kuporgatók. A túlvilági utazás sodor át „mocsáron, döglött vizeken át”, irtóztató „road movie-ként” tüzes koporsók között, bűzözönben, förtelemzsákban, vérpatakban. Itt sírnak a kitekert nyakúak, a kígyó által megbénítottak, a féregrágta testűek, a szörnyek, nyomorultak, lánggal égők, bélpoklosok, sebesek, „aljas szóra szomjazók”. Dante így bünteti politikai ellenfeleit, Firenzéből száműzőit. És aki maga írja a poklot, annak számlálhatatlan fegyvere van...

A legújabb kötet, amelyik feljött hozzám a hegyre „magától”, jubileumi összefoglalója hatvan év lírájának, merthogy ennyire terjed ki (jelenleg) Baranyi Feri életműve. Benne irányjelző Ady, József Attila, Dante, persze. Meg Machiavelli.

„Komp-ország – szennyes hullámot szántván – / a semmitől a semmiig verődik” – írta 1997-es Ady-idézőjében. A 2005-ös Attila-idéző is számonkérő: „A szabadság / szép gyermekét, a rendet, mondd, miért nem / kezénél fogva vezeti, ha sétál? / Miért pórázon húzza, mint kutyát?”

A mindig is „közéleti költőnek” számító Baranyi nem tagadja meg tulajdon érzékenységeit. Feszeng abban a világban, ahol „az élet pénzbedobással működik”, „Mert fabatkát sem ér a helyjegy / a kisiklott gyorsvonaton”. „Ne lőj a zongoristára” – idézi az új idők új cinizmusát –, „elég, ha a kezét töröd”. Az Elvtársi kérés című, 2004-es versben megkérdőjeleződik a közelmúlt politikája: „Ahogy harsogtatok nevünkben: / megbabonázott engem is. / Nem a dal, mely még cseng fülünkben, / hanem a dalnok volt hamis.” „Még hogy vezetni? Megvezetni / kell a tömeget” – ajánlja a fejedelmek figyelmébe Machiavellivel. „Ki elhiszi, mit szóvivők hadarnak / (például azt, hogy öt gramm öt kiló), / az a poklot nem érzi kárhozatnak – / a bunkónál nincs jobb alattvaló.”

És még egy dantei gondolat a kötet címadó versében (Írások a falon): „Ha Kháron majd a túlsó partra átvisz: / maradjon itt a megverselt utálat.” Hisz „pünkösdi minden tobzódó királyság”.

Akárhol székel is.