Három pohár Unicum

Pista hívott fel a hírrel néhány hete, tudom-e már, hogy a Géza hazajött. Kis lakást bérel a Belvárosban, dolgozik is valami internetes ügyön, egyszóval úgy látszik, véglegesen le akar telepedni itthon.

Latolgattam persze, hogy megsértődöm – miért a Pistától kell nekem megtudnom a Géza hazaérkeztét, miért nem tőle, egyáltalán, miért nem én vagyok a legelső, aki ezt a hírt megtudja, mondjuk, még a tervezés stádiumában –, de aztán győzött bennem a sok régi emlék, és csak örültem, minden sértődés nélkül. Hogy a Géza megérkezett. És hogy akkor együtt lehetünk megint hárman, mint régen.

A Géza, a Pista meg én.

Gézával ismertük egymást elsőfű csikó korunktól – egy iskolába jártunk Ujpesten, három egész hónapig egy osztályba is –, de igazán az Együttesben lettünk barátok. Hogy én odakerültem, abban is benne volt a Géza keze, aztán ott hamarjában összebarátkoztam a Pistával, s végül őt is magammal rántottam ebbe a Géza-féle barátságba. Így lettünk hárman barátok, mondjuk úgy a hatodik táján, és ez a barátság kitartott aztán évtizedeken keresztül. Kibírt mindent, egyetemeket és katonaságokat (jut eszembe, ezt nem kellett volna többes számba tennem, mert hármunk közül csak engem vittek el), szerelmeket és házasságokat, költözéseket és betegségeket. Aztán nyolcvanhatban a Gézáék dobbantottak, és – bár voltak törekvések minden irányban – csak szétsodródtak a szálak. Hogy most, huszonkét év múltán talán összesodródjanak megint.

Sok hasonlóság volt a történeteinkben már mielőtt összekerültünk volna. Ratkó-gyerekek voltunk mindhárman, későn jött, váratlan jövevények, igazi Benjáminok – felmenőink ijedt szeretettel kísérték sorsunkat, de nemigen tudtak már mit kezdeni velünk. A Gézának meg a Pistának voltak ugyan testvérei, de nemzedéknyi távolságban: inkább szülői szeretettel figyelték a legkisebb testvérüket – vagy nem figyelték egyáltalán. Így esett, hogy mindhárman nagyon befelé növő kissrácok lettünk, komoly páncélt növesztettünk a világ felé, és hamar megtanultuk, mi az igazi magány.

Mindhárman elhivatottan foglalkoztunk valamivel kiskorunk óta: Géza zenélt, Pista a históriát bújta, én meg az irodalmat. Pompásan ki is egészítettük egymást ily módon, mindenkinek megvolt a maga felségterülete, amelyen megfellebbezhetetlen tekintélynek számított, a többi meg úgyis adta magát. Napokig tudtunk vitatkozni valamin, komolyan, férfimód, nekihevülve, kilépve időből és térből – és néha családi és iskolai kötelességekből is, köz- és magánnevelőink legnagyobb ijedtségére –, de volt, hogy gondterhelten hallgattunk végig egy egész délutánt, és mégis pontosan értettük egymást.

Az Együttesben hivatalosan kétszer egy héten volt dolgunk, de mi szinte mindennap feltűntünk délutánonként a Rottenbiller utcai híres székházban. Hol a néptáncosok próbáját néztük a falnak dőlve (hetedik táján az embert hirtelen érdekelni kezdi a női néptánc, különös tekintettel a tornadresszre húzott bokorugró szoknyára), hol a díszleteket segítettük felpakolni a vasárnapi tájbuszra – Muzsinics fődíszletező legnagyobb bosszúságára –, hol az alagsori próbatermeket látogattuk, hogy meghallgassuk a Gézáék legújabb számát, hol a Rajkókat figyeltük, ahogy ördögi ügyességgel versenyben hegedülik a Pacsirtát, hol meg csak üldögéltünk az emeleti büfében, és két szendvics között megváltottuk a világot.

Nagyon tudtunk élni.

Senki se csodálkozott, hogy mindhárman ott maradtunk nyolcadik után: az Együttes a többségnek véget ért akkor, de minden évben marasztaltak egy-két túlkorost, afféle művészeti művezetőnek – segédrendezőnek, dramaturghelyettesnek, nótafának. Irigyelt poszt volt az városszerte, legyen most elég ennyi.

Akkor mélyült el igazán a barátságunk, a gimnáziumi években. Nagy urak voltunk már, mentünk a saját közös fejünk után, cigiztünk, utaztunk, csajoztunk, olvastunk, vitatkoztunk, gyakran éjt nappallá téve. Belaktuk az egész várost Kőbányától Ujpestig, volt már törzshelyünk is, a Hági, ahol, amikor kikértük életünk első Unicumját, megsüvegeltek a helyi erők.

Azt hittük, hogy miénk a világ. Játszottunk reggeltől estig. Játszottunk mindent, ami a kezünk ügyébe akadt: szópókert, möszijőt, hogy tetsziket, capitalyt és még ami szembejött. És főként azt játszottuk, hogy felnőttünk.

Akkoriban alakult ki az a hagyomány, hogy karácsony második napját együtt ünnepeljük. Volt, hogy valamely szülői házban, volt, hogy a világban valahol. Unicumot ittunk, beszélgettünk, játszottunk, vagy sétáltunk a frissen esett hóban. Békességes, szép estékre emlékezem ezekből az évekből.

Aztán megnősültem előbb én, aztán megnősült a Géza (Az Ájrint vette el az Együttesből, annak idején én is udvaroltam neki egy szezonnyit), jöttek a gyerekek sorban (a Pista az mondjuk nem nősült meg, ő még csak tervezi évtizedek óta), és ez a tény persze átalakította a barátság szervezeti kereteit, de a lényegét nem érintette. Huszonhatodikán egyre többen ültük körül a családi asztalt (jobbára a miénket), volt egy kis felfordulás, gyerekzsivaj, effélék, voltak oldalbordák, ahogy illett, de azért ott voltunk mi is, és valamit minden évben visszaloptunk a régi hangulatból. Aztán a Gézáék kinn ragadtak egy hosszabb turné után (merthogy az én barátom tényleg zenész lett, jó nevű zenekarok vezetője), és Németország nyugati széle meszszibbnek bizonyult a kelleténél.

Kétharmadunkra apadtunk, de azért a „kiskarácsony” megmaradt: a Pista meg én minden áldott évben kicseréltük a fa alatt az ajándékainkat, és mindig volt három pohár Unicum is, kettőt megittunk, a harmadikat meg csak megemeltük a Géza nevében. (Elfogyott aztán az is, kézen-közön.)

Így emlékeztünk az ifjúságunkra.

Hát most a Géza visszajött. Felhívtam, aztán valamelyik este fel is mentem hozzá. Kis, bérelt lakás, minimálárt (két szék, egy kanapé), üres falak, didergő hűtőszekrény – az én barátom még nem nagyon rendezkedett be itthon. Kezet ráztunk, semmit se változtál, mondottuk egymásnak, aztán nekiálltunk elmesélni az elmúlt húsz esztendőt. Sikereket és kudarcokat, örömöket és bánatokat, válásokat, betegségeket, utazásokat és hétköznapokat.

Éjfélre végeztünk. Akkor még átvettük a hazai helyzetet, kiderült, hogy sok mindenről bizony másképpen gondolkodunk – nem hittük volna ezt sem annak idején –, de voltak mozdulatok, mondatok, mosolyok, amelyek arra utaltak mindkettőnk szerint, hogy a történet talán folytatható.
Meglátjuk.

A karácsony másnapját mindenesetre együtt töltjük mindhárman. Ahogy régen. Capitalyzunk, möszijőzünk, eszünk sok finom töltött káposztát. S bár a Géza már régen nem ihat, azért maga fogja felemelni a harmadik pohár Unicumot.