Hanekénél nincs happy end
Michael Haneke sosem adta könnyen a történeteit. Meggyötörte a nézőit, megismertette a reménytelenséggel és a gonoszsággal, majd megmentette őket: egyszer csak vége lett a történetnek, amelynek nemcsak báva nézői, de megszenvedői is voltunk. Résztvevői, ha el nem fordítottuk a fejünket, be nem csuktuk a szemünket.
Sosem volt jó véleménye a világról. No de hát egy filmművész nem sminkmester, nem cukros próféta, nem flangáló kucséber, hanem szenvedélyes, akár kegyetlen látleleteket gyárt. Ő aztán nem hízeleg a nézőnek, nem gyönyörködteti, nem vezeti kézen fogva, nem rágja a szájába az ítéletet, hanem megdolgoztatja közönségét. Hogy legyen véleménye, szembesüljön a nehezen megfejthető világgal. Értse meg a férfiakat és a nőket, az időseket és a fiatalokat, meg még a gyerekeket is (mint itt).
Nem használ muzsikát, sem váratlan perspektívákat. Nincs attraktív montázs, bűvészet semmi, csak zaj, zörej, távoli beállítás, hideg idegenség. Apró betűs feliratokból kellene kisilabizálni, mit üzen kicsoda kinek. És egyáltalán: hányan élnek itt, ebben a villában a hajdan megalázott calais-i polgárok utódai közül? (Rodin, ugye?) Hány generáció és miféle szereposztásban? Ki miért akar véget vetni az életének? Miből van elege? Még égnek a lampionok, még táncolunk a jégen gondtalan, de már feszül a rianás robaja.
Egy családregény vége? Vagy csak közbülső megálló? Kitagadás, társasági botrány, kegyes gyilkosság, feloldhatatlan magány és üzemi baleset, gyász és nász között? Életmű épül itt sárból és szellemből?
Nincs olcsó vagy fifikás világmagyarázat, megfejtés, kód. Nincs happy end sem. Ne higgyenek a címnek! Keserű a zárókép, és kétértelmű. Hanekés. Kegyetlen.
(A Happy end című francia, osztrák, német drámát Michael Haneke rendezte. Játssza Jean-Louis Trintignan, Isabelle Huppert és Mathieu Kassovitz.)
