Halleluja

Az az igazság, hogy korábban nemigen volt értékelhető kapcsolatunk. Tudtam róla persze, hallottam is egy-két számát, de ha nagyon sarokba szorítottak volna (milyen szerencse, hogy nem tették), legfeljebb a Zorán-féle átdolgozás (Volt egy tánc) jutott volna eszembe, meg a Fábri Péter átiratai a Kern hangján. Úgyhogy a pesti koncert hallatán se kezdett gyorsabban verni a szívem, a jegyet is ajándékba kaptam a lányomtól a névnapomra (hogy egy András miért tart István-napot, abba aztán végképp ne menjünk bele), és még az is felmerült bennem, hogy nem megyek el: van nekem más dolgom is hétfő este.

Eleinte nem is találtam a helyem. Az látszott, hogy nagyon ott vagyok a szeren, mert volt valami boldog várakozás az aréna levegőjében, és ott volt mindenki, aki számít – ha van bennem egy cseppnyi sznobizmus, biztosan halálra irigylem magam. De mivel nincs, csak azt láttam, hogy egy idős, kalapos úr egyforma szomorú dalokat suttog a szerelemről, a magányról, az életről. És úgy néz ki, és úgy mozog, mint boldogult Hulot úr a hajdani Tati-filmekben. Ebben a korban már nem kéne túlvállalnia magát, gondoltam, és nem értettem, mitől sikong, mitől ájul, mitől tapsol megállás nélkül a publikum, minden (láthatóan: jól ismert) dal elején. Egyszóval úgy éreztem magam, mint mikor egy vallási közösségbe cseppen az ember, ahol mindenki ájult az örömtől, csak ő nézi folyton az óráját, hogy mikor lesz már szünet.

Aztán történt valami. Előbb csak azt vettem észre, hogy ez a Cohen egy szerethető figura: ahogy zseniális zenészeit bemutatta, igazi tisztelettel, odaadással, mindent elárult róla. Aztán azt, hogy nagyon tud énekelni. (Miközben úgy tesz, mintha nem.) Aztán, hogy ezek a számok nekem szólnak. Aztán, hogy lelkesedem én is, mint a többiek, és kipirult arccal tapsolok, újabb és újabb ráadást remélve.

Másnap megvettem a londoni koncert dupla albumát, azóta folyton azt hallgatom, és remélem, valami könyvelő csak elsikkasztja megint a kasszát, és Leonard Cohen kénytelen eljönni újra Pestre.

Ott a helyem.