Halj már meg!

Látjátok, feleim, egyszerre meghalt, és itt hagyott minket magunkra. Maradt utána egy hites özvegy, akit megcsalt, és egy balkézi. Meg valami örökség is, amit pisztolyos emberek keresgélnek. Hogy ez az örökség mi lenne, hogy jutott hozzá a megboldogult, és ki volt ő egyáltalán, akiről már tudjuk, hogy minimum kettős életet élt (hisz egyben nem fér ennyi, egymás sarkát tipró özvegy), s látjuk azt is, kedves feleim, hogy van egy törvénytelen lánya és volt egy – mondjuk így, hogy mindenki értse – komcsi anyja, aki szívesen írt feljelentő leveleket, és halála után is belebeszél életükbe, kiszól a túlvilágról. (Vámpírral ugyanis lehetetlen a vérszerződés.)

Az efféle nyomozós filmekben (ki volt a hősünk, mit tett, mit nem) a múltfeltárás természetes eszköze a visszavágás, szép magyar szóval a „flashback”. Ami úgy működik, mint egy kozmikus féreglyuk, azaz lehetőséget nyújt arra, hogy fénysebességgel (naná!) térjünk vissza az elmúlt idő egy természetes pillanatához, és azt felidézve magyarázzuk vagy vitassuk a jelent. Ez a film is bővelkedik efféle zavarba ejtő visszákban. Hol egy tragédiába, hol egy abszurdba, hol egy komédiába rángatja vissza a nézőt, amit – ugye, feleim, portársak – nem veszünk jó néven. Kevesebb több lenne, mint Homérosz mondta.

Mert hát hányféle életet lehet élni egymás hegyén-hátán? A megboldogult, derék Pócs Gábor (a halott életművész): sportoló volt és fegyenc, apa és férj (többfelé is), csempész és masiniszta, anyja fia és sötét haver, nem volt nagy és kiváló, de szív, a szívükhöz közel álló, fogaskerék a gépezetben meg effélék. Az viszont kár, hogy e sok szabad vegyiértékű életnek a történetét nem sikerült megírni. Cserhalmi Györgynek alig volt mit eljátszania. Ahogyan Törőcsik Marinak sem. Pazarlás, bizony!

(A gazdag szegények filmjét Kamondi Zoltán rendezte.)