Győzhetetlen színház
I. Erzsébet, a birodalomalapító, a szűz királynő talpig fehér uralkodói ünneplőben ül egy ósdi fürdőkádban, és sorra gyújtogatja az előtte sorakozó papírhajókat. Ég a Nagy Armada. Hát van ennél viccesebb látvány? Ha még azt is hozzátesszük, hogy ezt a világrengető királynőt jelen esetben egy férfi alakítja (Fodor Tamás, köszönjük!), akkor a válasz egyértelmű: nincs. A történelem, legalábbis Paul Foster darabjában, a Szkéné Színház, a Vádli Alkalmi Színházi Társulás és a FÜGE közös és fergeteges produkciójában vicces dolog. Viccesek a „férfias” királynők, Bercsényi Péter „dögös” Stuart Máriája, Kaszás Gergő manökenkarcsú Medici Katalinja, és vicces Tóth József II. Fülöpje, aki feltehetően Peru minden aranyát már a szent inkvizíció megszentelt zsebeibe tömködte. Viccesek mindhárman, amikor az utált zsidónál (Nagypál Gábor játssza, amikor éppen nem narrátor) kénytelenek kölcsönért kuncsorogni. Vicces, hogy ugyanúgy, ugyanazért folyik évszázadok óta a hatalmi harc – meg a vér is, ami persze már nem olyan vicces. Mert e tréfás történelmi divatbemutató közben is megtörténik, ami megtörtént. A Szent Bertalan-éj, melynek következtében porba vagy mibe hull Stuart Mária feje, minek következtében felperzselődik a világ legnagyobb hajóhada, s minek következtében épülgetni kezd a brit birodalom. Mert Erzsébet azért jól jön ki ebből a történetből, végtére is a darab az ő tiszteletére íródott.
E parádés történelmi jelmezbál persze csak játék, színház a színházban, része egy másik, egy öltönyös-nyakkendős színjátéknak. A vándortársulat – ma független színháznak neveznénk – előadását minduntalan hivatalos egyének, polgármesterek, elöljárók, a hatalom elvakult és ostoba hűbéresei szakítják félbe, erkölcstelenségről, hazafiatlanságról, történelemhamisításról hablatyolva. A színészek ilyenkor megszeppennek, továbbállnak, majd folytatják az egészet másutt. Addig-addig próbálkozva, míg végül gályára nem küldik valamennyit. Mintha ismerős lenne ez a történet is, ez a vég is. Ha esetleg valakinek mégsem, Szikszai Rémusz rendező a tapsrend alatt egy hatalmas tükröt forgat be a nézőtér felé, hogy mindenki értse, min nevetett itt megállíthatatlanul másfél órán át.
A Szkéné közönsége azért tükör nélkül is szokta érteni.
Ferencz Zsuzsa
