Gyilkos természet
Azt nem mondom, hogy emberhúsból készült pástétomot esznek benne, mint a Titus Andronicusban, mert éppen effélét nem tesznek. De nem ez az egyetlen vaskos különbség a Shakespeare-tragédia és korunk e mozgóképi műremeke között. Ez utóbbi ugyanis – sima blöff.
Megíratlanul maradt forgatókönyv betűi fölé zenélnek ezerrel, szédítik a kamerát, szédítik a nézőt. Ez utóbbit leginkább azzal, hogy valami megfejthető történik a vásznon. Hogy Finnország és Marokkó szomszédosak, s hogy akad valami logikus magyarázata a történetnek, olyan, ami túlmutat a náci fajtanemesítés pletykáin. (Mert ez a színvonal!) S hogy Hanna azért legyőzhetetlen, mert emberi csodafegyver, méhen belül lett felturbózva, s a papája (papája?) a CIA speciális ügynöke volt. (Értik, ugye? Mert egyszerű. Én nem.)
James Bond és társai is megöregszenek egyszer, s utódaik új kalandok hősei és hősnői lehetnének, hisz vérükben van – és ez akár elég is lenne egy filmhez. De nem ennek a stábnak! Amely ebbe a zavaros vizekben fürdő történetbe belekeveri az eugenikát, néhány átláthatatlan CIA-s történetét, gyilkolászást és helyi érdekű vérengzést anélkül, hogy megtudnánk a titoktartó stábtól: mit csinál a kicsoda a micsodában. S ahelyett, hogy jól megfizettek volna egy forgatókönyvírót, aki (talán) épkézláb történetet tudott volna a hevenyészett tömeggyilkosságok köré kerekíteni, engedélyezik, hogy minden mozinéző a jegyének megfizetése után maga válogassa szét a sötétben, találja ki a filmet úgy, ahogy tudja. Ahogyan képes rá. S ha nem, hát nem.
Általában nem vagyok a néző aktivizálása ellen, sőt azt gondolom: ez az átélésnek egy hasznos, elemi szintje. De nem efféle lapos blöffben kell iskolázni! Csak várom, hogy megvilágosodjék: ki kit akar megölni, és főleg miért. Mert a „csak” – azért nem elegáns argumentum egy dramaturgiai vitában. Ahol akár közénk is lövethetnének, nem?
(Forgatókönyv: David Farr, Joe Penhall, Joe Wright, rendezte Joe Wright.)
