Ganédomb az egész világ?

Nem is szorul további színezésre az épületes szókép: Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás, Babarczy László, Ács János Európa-szerte elismert művészi műhelyéről beszélt a városatya, az általa felidézett fehér nyüzsiből pedig olyan pillangók keltek szárnyra, mint Eperjes Károly, Koltai Róbert, Kulka János, Lukáts Andor, Csákányi Eszter, Pogány Judit, és „sokan mások”.

Az amúgy ellenzéki – Gyenesei István önkormányzati miniszter helyi választási szövetségének tagjaként kirohanó – képviselőt megelőzve Schwajda György igazgató fejtette ki a közgyűlés előtt, hogy a „70-80 fős művészeti állományból 20-25 ember egyáltalán nem dolgozik, ezek mind színészek, rendezők, díszlettervezők.” Neveket nem említett, de a megjegyzésből úgy tűnik, a társulatra nem sok jó vár. Ehhez képest Tóth Gézán, a színházi szakszervezet titkárán nem látszott különösebb aggodalom: tudomásul veszik a fenntartó szándékát. A közalkalmazotti tanács elnöke, Kovács Zsolt nem is tartotta fontosnak, hogy véleményt nyilvánítson az ügyben.

Utóbbi nyilván csak a régi színházi közhely megerősítése: Thália templomában nincs demokrácia. Ott az igazgató az isten, lehet bármilyen társasági forma. Schwajda György nyelvi szépségei miatt elhíresült pályázatában lehetőségként felveti az átalakulást, ugyanott kitér arra a körülményre is, hogy a színház 710 millió forintos költségvetéséből félmilliárdot visz el a – legyünk nála pontosabbak – 188 fő közalkalmazott bére és annak járulékai. A maradék 200 millióból kell fenntartani a színházat, beleértve az évi 10-12 produkció színpadra állítását is. Ezt Schwajda abszurdnak nevezi, persze a kívánatos létszámviszonyokról már egy szót sem ejt, nyilván nem akart pánikot kelteni. Ma még mindenki közalkalmazott: a kilencvenegy fős művészeti állományból az ötven színész, öt rendező, a tizennégy fős zenekar, két díszlet-, jelmeztervező, s a többiek, segédrendezők, súgók, ügyelők. Ugyanígy a létszám másik felét kitevő műszaki gárda, melyet szintén megemlít pályázatában: szerinte a színházi és a közalkalmazotti munka „köszönő viszonyban sincs egymással”.

Lehet, hogy épp emiatt érdemes lett volna megvárni a most elfogadott színházi törvényt, amely egyrészt a színházakban folyó művészi munka sajátosságait figyelembe vevő afféle „kivételgyűjtemény”, de tartalmaz egy kategóriarendszert is: a színházak a helyi, szűkebb vagy tágabb közösség kulturális életében betöltött szerepük, művészi teljesítményük, stb. alapján besoroltatnak egy kataszterbe, amely meghatározza, milyen mértékben részesülhetnek állami forrásokból. Az átalakulás dokumentumaiban (alapító okirat, közszolgáltatási szerződés) nem találtunk az új színházi törvényre való utalást.
Városházi szóbeszédek szerint megvolt az első kisebb konfliktus is a színigazgató és Szita Károly polgármester között: persze pénzről volt szó. Schwajda szerint elődje, Znamenák István túlköltekezett, ezért – és tegyük hozzá: a méregdrága MTV-s István, a király repertoárba állítása, valamint az Experidance táncegyüttes előadásai miatt – némi apanázspótlásra volt szükség, amit aztán meg is kapott a direktor.

E két produkcióról azóta is beszélnek a városban: az István, a király díszbemutatóján a fölszinti első sorok székeire a színház vezetése egy-egy szál rózsát tétetett, nem bízva a véletlenre, hogy mit dobál majd be a hálás publikum a Megasztár-klón társulatnak. A kommersz táncprodukcióiról ismert Experidance pedig gyakori vendég: Szita polgármester lánya a művészeti titkár. A honlapjukon elérhető eseménynaptár szerint vidéken többnyire művházakban, sportcsarnokokban lépnek fel, kivétel Kaposvár: itt mindig a színház a helyszín.

A múlt heti döntést az átalakulásról csak a Fidesz-többség támogatta. Az ellenzék előkészítetlennek, elsietettnek találta, szerintük számos veszélyt rejt, ha a finoman szólva autoriter Schwajda teljhatalmat kap. A fő kérdés az alkalmazottak sorsa: megtartható-e a színház művészi színvonala egy teljesen más személyzeti politikával, vagy a Babarczy László-féle gyakorlat az üdvözítő: nagy létszámú társulat, szellős, „ráérős” munkatempó? (Az öt rendező pl. jellemzően egy-egy darabon dolgozott egy évadban.)

A kaposvári színészek foglalkoztatásának azért van némi előtörténete, s ezzel nem kívánnánk a bevezetőben említett városatyai ízléstelenséget mentegetni: a kilencvenes évek végén a Babarczy-féle vezetés nagyon sok színésszel, rendezővel kötött vállalkozási szerződéseket a kor szellemének megfelelően: a bérjárulékok szürke zónába való áttolása akkor még nem ütközött törvénybe. A színészek ontották a számlákat, a színház fizetett.

Aztán jött Gyuricsány Zsuzsa. Nem a nagypolitikából, és nem is Lázár Ervin elbeszéléséből (Franka cirkusz). A színház könyvelője volt, aki jószolgálatilag, „en bloc” vállalta a sok kis bt, kft, vállalkozás ügyeinek intézését, majd egyszerűen szólva lenyelte a színészek által fizetendő adót, tb-t és minden mást. Hamisított, csalt, takargatta az egyre nagyobb „ganédombot”.Amikor évek múlva, 2002 táján kiderült, hogy van, aki milliós összegekkel tartozik az adóhivatalnak, Zsuzsát jogerősen elítélték, ezért is írhatjuk le a nevét e helyt. A hivatal nem kegyelmezett, van, aki még ma is nyögi a részleteket, s persze semmi esélye, hogy az azóta már szabad könyvelőtől polgári úton behajtsa a pénzét. Ekkor döntött úgy a színház (és a város) vezetése, hogy maradjon szigorúan mindenki közalkalmazott a Csiky Gergely Színházban – kerül, amibe kerül.

Most pedig a többség, úgy tűnik, mehet szélnek, vagy dolgozhat megbízásos alapon, produkcióra szerződve, és előveheti a régi számlatömböket. Esetleg szólhat Gyuricsánynak.