Fűtő – a „fekete film”

„Az orosz mozi legjobb patológusa és anatómusa befejezte az összeomlott birodalom holttestének boncolását” – írta egyik méltatója Alekszej Balabanov rendező Fűtő című, Oroszországban múlt ősszel bemutatott filmjéről, amely 2010-ben elnyerte az orosz filmkritikusok és filmtudósok céhének legfőbb díját, a , még pedig a legjobb film, a legjobb rendezés, a legjobb művészeti megvalósítás és a legjobb zene kategóriákban.

2011. január 13., 10:35

A helyszín Szentpétervár, az idő egyszerre „többféle”: a forgatókönyv szerint a 90-es évek közepén vagyunk, abban az időben, amikor Oroszországban napirenden voltak a maffia leszámolások, s Szentpétervár különösen sötét korszakát élte. A városi hétköznapokhoz tartoztak az utcai fegyveres leszámolások, a járókelők szeme láttára végrehajtott kivégzések, rablások, kifosztások, az élet nem sokat ért, a bűnözők voltak az urak a városban. Ugyanakkor több olyan utalás és jelzés is van a filmben, amely mintegy egybekeveri, összemossa az akkori időket a mával. („A rohamosan fejlődő és modernizálódó ország mítoszával szemben a rendező az elhúzódó, a benne rekedtekre veszélyes időtlenség képét mutatja fel” - írta az

Izvesztyija).

Ebben a képlékeny, nyúló időben él a jakut Fűtő, afganisztáni veterán, őrnagy, a Szovjetunó Hőse, most a harctéri légnyomástól megnyomorított, megtört kisember. (1981-83-ban a rendező is harcolt Afganisztánban). Napjai a lángokkal megvilágított kazánházban telnek, lapátolja a szenet, eteti a tüzet, s egy ócska írógépen egy soha véget nem érő elbeszélést pötyögtet egy vademberről és egy megerőszakolt jakut asszonyról, aki támadóját arra kéri, hogy üsse, csak ne nagyon.

A Fűtőt rendre meglátogatja egykori bajtársa, a Tizedes, és annak egy-két „baromarcú” kísérője – gyilkosok, akiket különböző vállalkozások bérlik fel a konkurensek megsemmisítésére. A látogatók műanyag zsákokban hullákat hoznak – rossz emberek tetemeit, akik megérdemelték a halált, magyarázzák. A Fűtő hinni akar volt katonatársainak, nem kérdez, a hullákat a kazánba tuszkolják a lángok közé. Míg egy nap a Fűtő rá nem döbben, hogy akiről azt mondták, hogy egy rosszéletű kurva, egy riherongy, az a tulajdon lánya, az ő holtteste volt a műanyag zsákban, amelyet az imént a tűzbe vetettek és piszkavassal az izzó kazánban beljebb kotortak.

Akkor a Fűtő felveszi őrnagyi egyenruháját, feltűzi féltucatnyi kitüntetését, s elindul igazságot szolgáltatni. Egy véletlenül a kezébe kerülő síbot a fegyvere. Dolga végeztével visszatér a kazánházba, és a lángok fényénél felvágja az ereit. Lassú haldoklását érzelemmentes kíváncsisággal tanulmányozza és fényképezi két kislány, a Fűtő gyakori „tűznéző” vendégei.

A cselekmény nagyon leegyszerűsített elbeszélése is érthetővé teszi, miért írta Balabanovról a

Rosszijszkaja Gazetakritikusa: „Filmjeitől az ember szeretné agyonlőni, vízbe fojtani, felakasztani magát – mindegy hogyan, de ne kelljen tovább élni… Gyógyító katarzist hiába is keresünk ezekben a filmekben, de találunk mást, még pedig nagyszerű anyagot azokhoz az elmélkedésekhez, hogy milyen furcsaságokkal is bír az emberi természet, amely gyönyörűségre termett, de a visszataszítóban leli örömét”.

A Fűtő Alekszej Balabanov (1959) tizenharmadik rendezése. Balabanovot az orosz film noir úttörőjének nevezik,

Gaspar Noé-hez , Lars von Trierhez, Michael Hanekéhez hasonlítják, mindenestül elutasítják és olyan nagy művésznek tartják, aki segíti értelmezni korunk oroszországi valóságát. Felkavaró, erőszakot, lelki és testi lemeztelenítést, az élet ijesztő és elrettentő ábrázolását kínáló szerzői filmjei mindig esemény számba mennek; filmes honlapokon, blogokban szakavatott nézői elemzések boncolják Balabanov művészetét.

kinopoisk.ruportál állandó kritikusa így elemzi a filmet és Balabanov esztétikáját: „A Fütő semmiképp sem az oroszországi vad kapitalizmus radikális kritikája, inkább az orosz lét egyik fura, mindenki számára felfoghatatlan, értelmetlen és kegyetlen arcának a vizuális megfogalmazása. Erről szól, ezt illusztrálja Balabanov mindegyik filmje. És mindegy is, az orosz történelem melyik metszetét látjuk a vásznon – mindenütt ugyanaz a véget érni nem akaró középkor.., az élő emberhez kegyetlen Oroszország...

Balabanov mozija az orosz életet ábrázolja, „amelyben a kegyetlenség annyira fékezhetetlen és hétköznapi, annyira könnyelmű és esztelen, hogy egy gyilkossághoz csak annyi elhatározás kell, mint egy szemetes vödör kiürítéséhez. Ebben az életben az embereket a legelemibb ösztönök vezérlik… A múltban maradt értékek - a becsület, a kötelességtudat, a szeretet. a hősiesség és maga a történelmi emlékezet is ugyanolyan nevetségesek, naivak és szánalmasak, ugyanolyan abszurdak és idétlenek, mint az idős jakut tiszti egyenruhájában szovjet háborús érdemérmékkel a mellén..

Nevezhetnénk Balabanovot a kor lelkiismeretének, az agyonkínzott nép hangjának, de nem érdemes: Balabanov senkit sem szolgál, és senkinek a bánatát nem fejezi ki. Balabanov művész… Olyan, mint egy reneszánsz festő, aki ízekre szedi és a naturalizmus megmásíthatatlan szégyentelenségével ábrázolja a valóságot. Mozija

Greenaway-jével rokon, csakhogy Balabanov nem a saját őrült vagy szürrealista fantáziáit mutatja meg, hanem az életet, a mi közös életünket. Filmjei minél ijesztőbbek, annál igazabbak” - summázza véleményét a filmportál állandó szerzője.

A Fűtő (Kocsegar/Kochegar) rendkívül kis költségvetésű film, állami pénzből, mindösszesen 183 543 dollárból hozták össze. (Összehasonlításul: az Oroszország által az idei Oscar-díjért indított

Határvidék (Kraj)című filmet, Alekszej Ucsityelj alkotását 11 millió dollárból forgatták. Emellett eltörpül Balabanov előző filmjének, a Bulgakov regénye alapján készítetett és 2009-ben ugyancsak Fehér elefánttal jutalmazott Morfiumcsaknem 800 000 dolláros költségvetése is).

A filmben alig van hivatásos színész. A Fűtőt alakító

Mihail Szkrjabinon- a jakutiai (Szaha Köztársaság) Szaha Akadémiai Színház színésze, játszott két korábbi Balabanov-filmben - és egy női szereplőn kívül a többiek civilek: a rendező barátai és ismerősei, volt afganisztáni deszantosok.

Ajánlat: