„Hogy a szolidaritás mire lesz elég, az egyelőre nem látszik”

Említette a telefonban, hogy az újabb korlátozások miatt minden felborult a színházaknál. Óriási a káosz. Mi okozza a legnagyobb nehézséget?

A miniszterelnök bejelentette: a koronavírus-járvány miatt a színházakban is csak minden harmadik széken ülhet néző. Váratlanul ért minket ez a döntés, amelyből a színházi szakmát megint teljesen kihagyták.

A rendkívüli helyzetben nyilván nem volt idő széles körű egyeztetésekre.

A járvány első hulláma idején és azóta sem folyt egyeztetés arról, miként lehetne ezt a válságos időszakot átvészelni úgy, hogy ne roppanjon bele a színházi szakma. Holott tudható volt, hogy jön a második hullám. Most elsősorban a független társulatok és a szabadúszó előadóművészek kerültek lehetetlen helyzetbe.

Lehet, hogy épp ez az oka annak, hogy a kormány nem akarja újra bezárni a színházakat, mint az első hullám idején. Így mégis van esély arra, hogy a működésüket fenntartsák.

A korlátozások nem egyformán érintik a szakmát. A kőszínházak némileg más helyzetben vannak. Mentálisan nyilván nekik is nagyon nehéz volt, amikor tavasszal be kellett zárniuk, de legalább a társulatok tagjai megkapták a fizetésüket. Ha most kevesebb néző lesz, az számukra is komoly veszteség, de leginkább mégis a függetleneket sújtja, hiszen ők – rendszeres állami, önkormányzati támogatások híján – lényegében a jegybevételeikből tartják fenn magukat. Ha csak minden harmadik székre ültethetnek nézőt, a bevételeik egyharmadát is elveszíthetik. Ezt szerintem egyetlen független színház sem képes átvészelni. Például a Jurányiban megy A Jelentéktelen című előadásom, elég sok színész játszik benne, és eddig sem volt könnyű kigazdálkodni az amúgy sem túl magas gázsijukat. Hálásak vagyunk a Jurányi Háznak, hogy mégis bemutatták a darabot, hiszen ebből nyereségre nem számíthattak. Ám ha kevesebb lesz a néző, a produkció abszolút veszteséges lesz. A Jurányinak a saját tartalékaiból – ha egyáltalán vannak neki – kellene kipótolnia a hiányt. Ezt lehetetlen megoldani minden előadásnál. A független színházak többsége valószínűleg be fog zárni.

Pass Andrea drámaíró, rendező

Fotó: Nagy Gergő

A Belvárosi Színházban október 26-án lett volna az új darabjának – Nyakunkon a revizor – a bemutatója. Az egyik színész koronavírusos lett, emiatt halasztani kellett a premiert november közepére. De a korlátozások miatt ez is el fog maradni, sőt a Belvárosi Színház már be is jelentette, hogy határozatlan időre, a járvány enyhüléséig bezár. Mindez hogyan érinti önöket?

Épp a főpróbahét előtt álltunk, amikor a legintenzívebb a munka. Már A Jelentéktelen esetében is az történt, hogy az áprilisi bemutatót szeptemberre kellett áttenni. Lassan kezdtünk hozzászokni ahhoz, hogy fogalmunk sincs arról, lesz-e bemutató, és ha igen, mikor. Nem könnyű így próbálni. A szabadúszó művészek nagyon kiszolgáltatottak, kénytelenek járványhelyzetben is kockáztatni az egészségüket, és próbálni, mert ha nincs előadás, nincs jövedelem. Anyagilag csakis magunkra számíthatunk. Ez persze pszichésen is mindannyiunkat megterhel.

Ha most megint le kell állni, online azért folytatják a próbákat?

Így, hogy már a finisben voltunk, nem kérem ezt a színészektől, jobb lesz most őket békén hagyni. Nem lehet azt megtenni az emberekkel, hogy belelkesítem őket, végre dolgozhatunk, majd mindent le kell állítani. Aztán megint felfűtöm a csapatot, utána megint lefagy az egész. Így nem lehet senkitől sem alkotói teljesítményt várni. A szabadúszó színészek többsége amúgy is rengeteg munkával kényszerül előteremteni a megélhetését. Miattuk aggódom a legjobban. Számukra ezek a korlátozások anyagi katasztrófát jelenthetnek, állami kompenzáció nélkül. Sürgősen össze kellene ülnie a szakmának, és egyeztetni arról, hogy mit csináljunk, és közösen képviselni az érdekeinket. Ezt már a járvány első hulláma után meg kellett volna tenni. A mi hibánk is, hogy nem készültünk fel a mostani helyzetre.

Mit kellett volna tenniük?

Közös forgatókönyvekkel készülni arra, mi történjen, ha csökkentik a nézőszámot, ha elmaradnak előadások, ha be kell zárni. Az Örkény Színház vagy a Radnóti nagyon profi módon előre gondolkodott. Kitalálták, hogy streamelik az előadásaikat, amelyeket a nézők otthonról, online is megnézhetnek.

De ennek is van költsége. A pénztelen függetlenek legfeljebb a közönség és főleg a kormány támogatására számíthatnak. Milyen eséllyel?

A nézők közül sokan talán ugyanolyan rossz helyzetbe kerültek, mint mi, esetleg elveszítették a munkájukat. Különben is, miért pont a színházakat támogatnák akkor, amikor az egészségügytől az oktatásig, mások is rászorulnának erre? Az állam feladata lenne a független előadóművészek támogatása akkor, amikor a járvány miatt megélhetés nélkül maradnak.

Az első hullám idején indítottak is ilyen kormányzati programokat, például a Köszönjük, Magyarországot, amelyre rendezők is pályázhattak.

Már a neve is furcsa. A hála fontos az életünkben, de ezt kikényszeríteni, kötelezővé tenni nem lehet. Európa számos országában alanyi jogon kaptak az előadóművészek támogatást, hogy átvészeljék valahogy ezt az időszakot. Nálunk a kormány ellenszolgáltatást várt cserébe. Ráadásul akik kitalálták ezt a pályázati rendszert, azoknak szerintem fogalmuk sem volt arról, hogyan működnek a színházak, vagy miként gondolkodik egy rendező. Például olyan programmal kellett pályázni, amely Magyarország minden szegletébe eljuttatható, kultúrházaktól iskolákig, tehát minden díszlet és technikai felszerelés nélkül előadható. Ha valakinek épp volt a tarsolyában egy monodráma, lehet, hogy kezdeni tudott vele valamit, de a többség nem. Ez nem úgy megy, hogy a rendező random kitalál valamit, ami elsüthető lesz bárhol, bármilyen körülmények közt. Ez teljesen nonszensz pályázati rendszert teremtett. Ennek az abszurditása is megjelenik a Nyakunkon a revizor című drámában.

Amely szatirikus vígjáték a jelenlegi színházi állapotokról. Egy kormánybiztos revizor érkezik egy színházba, ám sem ő, sem a társulat nem tudja, hogy valójában mit is kellene ellenőriznie. A kormánybiztos végül átveszi az irányítást a teátrumban, ő rendez és játszik is. Ki mindenkiből gyúrta össze ezt a figurát?

Nem lenne szerencsés itt most neveket sorolni, a revizor inkább egy típus. Talán nem is rossz szándékkal érkezik, de korlátlan hatalmánál fogva mindenbe beleavatkozik a színházban, abba is, amiről fogalma sincs.

A darabban a színház vezetői igyekeznek a revizor minden elvárásának megfelelni, és a legidiótább kormányzati rendelkezéseket is végrehajtani. Ez a megfelelési kényszer idáig jellemző is volt a hazai színházi közegre. Most azonban az SZFE diákjai a lázadásra is példát mutattak. Mit gondol erről?

Ahogy ezek a fiatalok védik az egyetemi autonómiát, és ellenállnak az autoriter hatalomnak, azzal nemcsak a szakmának, de az egész társadalomnak példát mutatnak. Miközben a nyomás is egyre nagyobb rajtuk. A kancellár felfüggesztette a tanítást, és a félév érvényességét is kérdésessé tette. Teljesen patthelyzet alakult ki, és senki sem tudja, mi lesz. Az ügy pozitív hozadéka, hogy érzékelhetően megnőtt a szakmai, társadalmi szolidaritás, mindenki érti, hogy itt nemcsak egy egyetemről van szó, hanem a felsőoktatás szabadságáról is. De hogy a szolidaritás mire lesz elég, az egyelőre nem látszik. Ebben a helyzetben csak a kormány segíthetne, ha hajlandó lenne tárgyalni az SZFE polgáraival, megfontolni a kéréseiket. Csakhogy a kormány hárítja a felelősségét. Ugyanezt teszi a független előadóművészekkel is. Itt is szakmai egyeztetések nélkül hoztak átgondolatlan, felelőtlen döntéseket. Magukra hagyják a független színházakat védőháló nélkül, és ebben sokan tönkremehetnek.

A cikk eredetileg a 168 óra hetilap 2020. november 11-i számában jelent meg.