Friderikusz: A tévéműsorokhoz én értek a legjobban az országban
A „nyíregyházi suhanc” idén lesz ötven. Ideje mérleget csinálni. Amit viszont csak őszintén érdemes. Tehát az előszóban a gyónó elnézést kér mindenkitől, akit meg fog bántani. (Számosakat.) „Nem tehettem mást, ha egyszer én így emlékszem...”
Friderikuszt nem kell bemutatni. Mindenki ismeri. Meg is könnyíti az olvasó dolgát, ugyanis kész mondatokban foglalja össze: ő milyennek látta, látja saját magát. (Erre autentikusabbat aligha találhatnánk.)
Tehát: szorgalmas, invenciózus ember, aki rengeteg tanulást, energiát és pénzt fektetett be, hogy eljusson oda: ma „az országban a tévéműsorokhoz én értek a legjobban”. Úgy látja: soha nem alkuszik meg, energiái pedig kifogyhatatlanok. „Mindig több volt bennem a becsvágy, mint a kényelem iránti igény.” Ambiciózus: „Akarj valamit, és soha ne add fel!” „Az a hírem, hogy kiállhatatlan vagyok.” Pedig csak „maximalista”.
Nehéz persze másoknak elviselni, hogy „a Friderikusz Sándor nevű műsorkészítőnek még üzleti vénája is van”... „Kétségtelenül volt valami érzékem a dologhoz.” „Már gyerekkoromban tudtam pénzt csinálni.” De mindig tudott veszíteni is. (Sőt: sírni is, olvashatjuk.)
„Én voltam a rádióban az utolsó klasszikus értelemben vett riporter”, aki együtt élt a témájával, szereplőivel. Aztán „szenvedélyem lett a televízió, és nagyon értettem is hozzá”.
Ma „független értelmiségi vagyok, akinek ha valami nem tetszik, beleordítja a világba a baját, azzal sem törődve, hogy annak mi lesz a következménye”.
A mérleg: „Nem kaptam semmit készen. A legtöbb dologért megharcoltam. A lelkem legmélyén (ma) én a világ legharmonikusabb embere vagyok.”
Amit a mellékszereplőkről (miniszterelnökökről, médiaelnökökről, példaképekről és pályatársakról) tudni lehet, az nem idézhető. El kell hozzá olvasni a könyvet.
(Friderikusz Sándor: Eddig. Az interjút Mihancsik Zsófia készítette. Kiadta az Alexandra.)
