Frankofónia
Mondjunk nagyot: akár egy utcasarkon is le lehet állítani a kamerát, aztán az „alkotás”, a végeredmény már csak vágóasztal-kapacitás kérdése. No de mégis érdemesebb odatenni a szerkentyűt, ahol történik valami. Például mert itt láthatók az európai művészet klasszikus emlékei. A MŰVEK, csupa nagybetűvel, olyanok, amiket meg kell őriznünk, nem a múltnak, hanem a jövőnek.
Jönnek-mennek a népek itt a Louvre termeiben. Ránk csodálkozik a kissé megviselt, frígiai sapkás Marianne, Franciaország megtépázott jelképe. Nekünk parádézik a műkincseket hadizsákmányként hazahordó, önteltségtől dagadozó császár (egy magyar játssza, akinek a neve Nemeth, nem egyszerű az élet!). Minket is ijesztget egy gróf Wolff-Metternich nevezetű, szögletes mozgású náci tiszt. Aztán megismerjük a múzeumigazgatót, Jaujard urat, aki a megszállás napjaiban is korrekt főtisztviselő maradt, és megtalálja a szövetség lehetőségét a műalkotásokat becsülő és féltő, civilben művészettörténész (tehát szakember) német tiszttel.
Volna mit nézni a világ leghíresebb múzeumában! A falon itt egy Leonardo (helye), fantasztikus portrék néznek le ránk, itt vergődik a Medúza tutaja című tengeri horror (festve, persze), itt húzza meg magát néhány szobor, amelyek a háború miatt kongóra kiürített Louvre-ban még egzisztálnak. A romantikus festészet díszei elevenednek meg az üres falak közt, amikor a gróf és a direktor egymásnak veti a hátát, hogy e sok kincs ne lehessen a gyűjtővé kupálódott és züllött birodalmi marsallé, Hermann Göringé. A csukaszürke egyenruhák aztán kikopnak a Louvre-ból. Nem versenyképesek az örök dolgokkal.
A filmet a tavalyi velencei filmfesztiválon nagydíjra, vagyis Arany Oroszlánra jelölték. Ám meg kell dolgozniuk az élményért a hazai nézőknek is.
(Írta és rendezte: Alekszandr Szokurov.)
