Francia civilizáció magyar módra: Elvitették a „hazaáruló” konstruktivisták veszprémi szobrait

Ézsiás István szobrászművész, a park kezdeményezője nem csak a saját műveivel rendezte be a szoborparkot. Rendszeresen rendez művészeti táborokat, ahová külföldi vendégművészeket is meghív: az ő alkotásaik is láthatók voltak itt. A Kossuth-díjasok közül Fajó János, Lantos Ferenc alkotásai, illetve többek közt a francia Bolivar Gaudin és Luis Arnal művei is bekerültek az iskola parkjába. A külföldiek csak szállást és ellátást kaptak az alkotásokért, Ézsiás meg inkább ráfizetett a kezdeményezésre, hiszen a szállítás s az alkotások fölállításának költségei mind őt terhelték. Igaz, köszönetet kapott érte. 2006-ban Dióssy László, a város akkori, szabad demokrata polgármestere azt írta neki: „Örömünkre szolgál, hogy a városunkat szépítő, turisztikai érdeklődésre számot tartó Európa Szoborpark Nemzetközi Állandó Szabadtéri Kiállításnak helyet adhattunk.”

Most viszont a szerencsétlen francia és magyar szobrászok töprenghetnek azon, miért is lettek ők hazaárulók attól, hogy konstruktivista műveiket, installációikat odaadták az Európáról elnevezett veszprémi szoborparknak. A Vetési gimnázium parkjában nyílt kiállítás bejáratának nagy fémtáblájára ugyanis már az első napokban felírta valaki: „Hazaárulók.” Az alkotók fönnhagyták a feliratot, csak a tavalyi év végén távolították el, de akkor már a művekkel együtt, mégpedig a szülői munkaközösségre is hivatkozó új iskolaigazgató kérésére. Az iskola vezetője ráadásul a kérést nem nekik, hanem a polgármesteri hivatalnak meg a Művészetek Házának címezte.

Nemrégen aztán a Vetési Albert Gimnázium új igazgatója is levelet írt, hogy nekik mi a bajuk a szoborparkkal. A francia civilizációt tanító Szántai Erzsébet – akit megkerestünk, de azt válaszolta, hogy az iskola és a maga részéről az ügyet lezártnak tekinti, ezért nem szólalt meg – a polgármesteri hivatalnak címzett levelében azzal érvelt: a gyűjtemény „bizonytalan művészeti értékkel bír, és egy oktatási intézménynek a hagyományos és a modern egyensúlyát kell tanúsítania, reprezentálnia, ennek az egyensúlynak a védelmét pedig megkérdőjelezik ezek a kortárs installációk”.

MTI Fotó: Vajda János

Ézsiás Istvánról

Ézsiás fémekből (vas, acél, alumínium, ón) alakított (hegesztett, forrasztott, köszörült, mart, fúrt, esztergályozott) és fából megformált (fűrészelt, csapolt, ragasztott), épített konstrukciói elvont téri történések, konfliktusok színterei: ahol téri kapcsolatok szerveződnek. Játékos összecsapások, dekoratív formarendek, a formai tisztaság, a cizelláltságot elvető rusztikusság, illuzionisztikus elmozdulások, egyensúlyok és egyensúly-megbillenések, elferdülő tengelyek, ismétlődések és variációk, változatosságokban játszó ritmusképletek és áttételekkel vezérelt arányrendszerek, bonyolulttá szabdalt, pulzáló, intenzív erőterek, kimeríthetetlenül gazdag tárgyvilág.

(Wehner Tibor művészettörténész)

A kilencvenes évek elejére kikristályosodott Ézsiás István egyéni arculatú plasztikai világa, amelynek lényegi, döntő vonása az volt, hogy a végtelenségig letisztultak a formái, egyértelműbbé vált mondanivalója, amelyet változatos anyagokban és eszköztárral elevenített meg. Ez a „megtisztulási”, leegyszerűsödési folyamat szinte egyenes, természetes úton vezette aztán őt a kilencvenes évek közepétől a magyar és nemzetközi MADI mozgalomhoz, melynek oszlopos tagja lett.

(Almási Tibor művészettörténész)

Ézsiás István nem vitatkozott. Tudta, hogy ízlésítéletekkel fölösleges, a hatalom megtestesítőivel meg értelmetlen. Szétszedték és autókra rakták a park konstrukcióit.

– Amikor szétszerelték őket, sokan megkérdeztük, mikor hozzák vissza – mondja a gimnázium előtt egy jogásznak készülő lány, aki szüleivel gyerekkora óta jár múzeumba. Látta Dalí szülőházát Figueresban, a 18 éves Picasso rajzait Barcelonában, nyaranta átjárnak a balatoni Kogart galériába és a budapesti Szépművészeti Múzeum időszaki kiállításait is mindig megnézi a család. A lány barátját ugyan nem nagyon kötik le ezek a tárlatok, de tudja, hogy a szerelem áldozatokkal jár, így aztán ő sem marad ki az élményekből.

– Majdnem megsirattam a szobrokat, igaz, mások meg röhögtek rajtuk – folytatja a gimnazista. – Nem minden mű tetszett, nem is értettem mindegyiket, viszont beszéltünk meg vitatkoztunk róluk. Jó, hát néhánynak gúnynevet is adtunk, mégis hozzánk tartoztak, mint a parkhoz a fák. Tudom, a szülői értekezleten sokan szóvá tették, hogy miért nem „hagyományos”, szép szobrokat állítottak az iskola parkjába, de hát legalább a tanárok megvédhették volna a modern művészetet.

– A harmonikusan szép helyett az értelmezhetetlen, kaotikus világra nevelték a gyerekeket ezek a provokáló formák – méltatlankodik egy értelmiségi apuka. – Akiknek ilyen kusza, öncélú halmazokhoz szoktatják a szemét, annak a Mona Lisa vagy az Ásító inas meg se érinti a lelkét.

Abban egyetlen szülő vagy gyerek sem segít, hogy rájöjjünk: miért hazaárulózták le az alkotókat.

– Talán mert Európa park volt a neve, és nem magyar – próbálkozik a megfejtéssel egy végzős gimnazista fiú. Az egyik humándiplomás szülő pedig azt mondja: a konstruktivizmus közismerten a tízes években született Oroszországban. Személytelen és kollektivista. Ez az oroszok avantgárdja, tehát vitathatatlanul kommunista irányzat.

Az egyik szülő nem cifrázta ennyire a konstruktív alkotásokkal szembeni ellenérzését. Azt mondta nekünk: szobor az, aminek arca van. Punktum.

Mielőtt még sommásan ítélkeznénk, tegyünk egy kis kitérőt. Nehezen megfejthető ugyanis, hogy mi az, amit művészeti értékeinek a hiányában is magáénak érez a befogadó, s mit utasít el annak esztétikai értékei ellenére. Az is kérdés: kétségbe lehet vonni az embernek vagy a közösségnek ezt a jogát? Szalai Györgyi és Vitézy László a Balázs Béla Filmstúdióval még jóval a rendszerváltás előtt elkészítette emlékezetes dokumentumfilmjét, a Leleplezést. Az iparosodó Dombóváron az akkori Láng gépgyár dolgozói vezetőik inspirálására egy munkásszobrot akartak állítani saját üzemük elé. Egy amatőr fafaragót kértek fel a munkára, a mű elkészült, ki is állították a köztérre, egy kicsit esetlen volt ugyan, úgy nézett ki, mint egy izmos kerti törpe, de a munkások örömüket lelték benne. A képzőművészeti lektorátus azonban közbelépett, a szabálytalanul a köztérre felállított zsűrizetlen szobrot mint „állóeszközt” a raktárba vitette. Helyette a lektorátus készíttetett egy szobrot a munkásoknak, de az igazi szobor nekik mindig az maradt, amit a raktár mélye őrzött.

A Veszprémből száműzött műalkotások egy része Ézsiás szülőfalujába, a Vas és Veszprém megye határán elterülő kis faluba, Vinárra került. A Széchenyi-év végén Hódolat a Bécsben született nagy magyarnak, Széchenyinek címmel állították ki őket.

És hogy miként lettek ezekből a veszprémi művekből Széchenyinek szánt hódolatok? Ézsiás azt mondja: ezek a szobrok ugyanúgy a haladást, a progressziót közvetítik, mint Széchenyi egész munkássága. Vináron egyébként örültek a műveknek, misével avatták fel őket. A falu apró boltjában minden hónap első vasárnapján alkalmi múzeumcafét nyitnak, ahol ingyen kávéval várják majd az érdeklődőket.

Jut a Veszprémből száműzött szobrokból a szlovákiai Dunaszerdahelyre a Magyar Galériába, aztán Olaszliszkára, ahol Csiky Tibor minimalista, konstruktivista művész közvetlenül a halála előtt kérte meg Ézsiást, hogy gyarapítsa művészi alkotásokkal a települést. A többi művet Ézsiás az életművével együtt az Óbudai Egyetem Bánki Donát Gépész és Biztonságtechnikai Mérnöki Kar intézményeinek ajánlotta fel.

A veszprémi Vetési iskola pedig megvédi az egyensúlyt. Francia–magyar két tanítási nyelvű képzés egyébként Közép- és Nyugat-Dunántúlon egyedül ebben a gimnáziumban folyik. A képzést kormányközi szerződés alapján a francia nagykövetség kulturális intézete és a belga nagykövetség támogatja.