Frances Ha
Jolsvai kollega lelkesen hívott fel a minap, hogy ajánljon egy remek filmet, ő épp most nem látta, én is nézzem meg feltétlenül. Ha nem róla lett volna szó, értetlenkedem, de így csak vártam a megoldást. Kiderült, hogy a jeles zsurnalisztát ezúttal valóban az lelkesítette fel, hogy nem jutott be a moziba.
„Gondold el – hadarta a telefonba –, micsoda művészfilm lehet az, amit hetek óta játszanak, mégse lehet rá jegyet kapni.” Elgondoltam, és magam is arra jutottam, hogy itt valami titok lappang, aminek éppen ideje lesz utánajárni – hiszen eleddig a legkiválóbb filmeket is jobbára üres nézőterek előtt láthattam a bemutatót követő második héttől.
A titkot ugyan nem fejtettem meg, de láttam egy szerethető filmet. (És jól tettem, hogy elővételben megvettem a jegyet rá, mert különben én sem jutok be a zsúfolt nézőtérre.) A film egy húszas évei végén járó lány történetét meséli el, aki a biztos sacramentói középosztályság helyett a New York-i nélkülözést választja, hogy megvalósíthassa álmát, és világhírű táncos lehessen. Az idő azonban csak múlik, múlik (szokása ez neki), és hősnőnk, Frances, egy lépéssel sem jut közelebb a megoldáshoz: a táncegyüttesből végleg eltanácsolják, párkapcsolatai megrekednek, gyermekkori barátsága (ez idő szerint legfontosabb kapcsolata) is zátonyra fut. Álomvilágban él, a hétköznapokban meg csak bukdácsol – egyik rossz döntést hozza a másik után.
Már-már végképp kicsúszna alóla a talaj (egyre rosszabb környékre kell költöznie a mitikus városban), míg végre tesz egy komoly lépést a felnőttség felé. Elfogad egy titkárnői állást, és életében először egyedül bérel egy lakást. A film ebben a pillanatban ér véget, amikor a levélszekrényre kiírja a nevét, de csak annyi fér ki, hogy Frances Ha.
Noah Baumbach sokat tanult Peter Bogdanovichtól és Woody Allentől – de, persze, van saját hangja is. És van egy különös tehetségű főszereplője, Greta Gerwig, aki a forgatókönyvírásban is osztozott a rendezővel, s aki elviszi vállán az egész filmet.
Nádas Sándor
