Fénnyel festett idő – Korniss Péter nyolcvan éve
Kedvence a habos kakaó, na meg a selyemízű, erős szilvapálinka. Boldizsár Mariék széki udvarukban mindig ugyanarról a fáról szedik hozzá a gyümölcsöt, és már régóta nem telik el úgy év, hogy gyermekük keresztapja, aki még hetvenegyben a lakodalmukon is fényképezett, ne kapna belőle egy-egy termetes üveggel. Aztán ahogy a nyolcvanéves Korniss Péter mesél, a csésze kakaó és szilvórium mellé előkerül a polcról egy gyerekkori fénykép is.
Négyéves fiúcska áll jól fésülten, kabátban és fehér térdzokniban Mátyás király szobra előtt. A kezét népviseletbe öltözött fiatal lány fogja, aki akkoriban náluk szolgált.
„Igazi kolozsvári úrigyerek voltam, édesapám a New York Szálloda igazgatója volt. Rettenetesen kötődtem a városhoz, Kolozsvár tényleg Erdély szíve volt gyönyörű történelmi városmaggal, pezsgő kultúrával. Kisgyerekként persze a Kolumbánék mozija, a grund és a gombfocicsaták érdekeltek a legjobban, és itt ismertem meg Kolumbán Miklós és Székely Jancsi barátomat is, akiket aztán felnőttként egészen a halálos ágyukig kísértem. Ez a fénykép derűs pillanatot idéz, de a háború nem volt az. Édesapám sajnos nem tért vissza a munkaszolgálatból, és mivel anyám egyedül maradt, 1949-ben Budapestre költöztünk, mert itt élt a nővére és két fiútestvére.”
Tizenkét évesen idegenül érezte magát a pesti forgatagban, az iskolában szinte meg sem szólalt, mondták is rá: biztosan megkukult. Feszültsége lassan oldódott, míg aztán az Eötvös gimnáziumban barátokra lelt. Az érettségi után az ELTE jogi karán tanult, majd ötvenhatban az egyetem forradalmi bizottságának tagja lett. Az egykor csendes fiú itt erőteljes hangadó volt, ezért ötvenhétben kitiltották az egyetemről.
„Semmilyen hőstett nincs mögöttem, csak hangosabb voltam a többieknél. Talán furcsán hangzik, de az egyetemről való kitiltásomat nem éreztem olyan nagy törésnek. Másoknak sokkal súlyosabb történeteik voltak, és a sorsommal nem voltam egyedül.”
Különféle idénymunkákat vállalt: kocsit húzott, rádiószerelő-inasnak állt, de mivel ez nem ment túl jól, elszegődött a Fényképész Szövetkezet 10. számú telephelyére segédmunkásnak. Kezdetben iskolai tablókat szárított és ragasztgatott, majd hamarosan fényképezőgép került a kezébe. Érdekelte a fotózás, de valójában inkább sodródott, és nem tudatosan választotta ezt a pályát. Ha nincs a forradalom, talán soha nem lesz szenvedélye a fotográfia.
Az Andrássy út 38.-ban működött a Fényszöv riportosztálya. Onnan mentek fényképezni óvodákba, kirakatfotóra, szövetkezeti közgyűlésre, temetésre, esküvőre, de még színházi előadásokra is. Hétvégén pedig, külső munkatársként, a Képes Sportnak készített felvételeket hatodosztályú röplabda- és kézilabdameccsekről.
„Először egy Kiev géppel küldtek ki a Népstadionba. A kapu mögött ott ült Hemző Károly, akinek a neve már akkor is fogalom volt, hiszen a Honvéd fotósaként ő fényképezte Puskást és az aranycsapatot. Megilletődve léptem oda hozzá, és megkértem: »Karcsi bátyám, megmutatná nekem, hogy kell befűzni a filmet?« Így kezdődött az ismeretségünk, majd haláláig tartó barátság lett belőle.”
Aztán történt, hogy a Fényszövben többen megbetegedtek, és sürgősen fotós kellett a Balettintézet vizsgájára. Szóltak Korniss Péternek: szaladjon már át az operaházba, és készítsen képeket a táncosokról. A kezdő fotós ijedten hátrált: de hát ő azt sem tudja, hogy mi az a balett. „Ugyan, fiam, te sportot fényképezel. Ott is ugrálnak, itt is ugrálnak. Menni fog az.”
Korniss Péter kiállítása a Magyar Nemzeti GalériábanMásnapra kész lett az anyag. A bemutatkozás olyannyira nem sikerült rosszul, hogy Lőrincz György, a Balettintézet igazgatója meghívta fényképezni egy jubileumi könyvhöz, majd amikor egy teljes végzős évfolyam elkerült Pécsre, benne olyan táncosokkal, mint Esztergályos Cecília, a fiatal fotóst vitték magukkal, így évekig egyedül ő fényképezte a Pécsi Balettet. Na, ezeket a képeket látta meg Novák Ferenc a Film Színház Muzsika hasábjain. A Bihari Táncegyüttes vezetője besétált a Fényszöv irodájába, és kereste azt az embert, aki a balettos képeket fotózta. Nevezett segédmunkás éppen tartalékos katonai szolgálatát töltötte Debrecenben, így ajánlottak a koreográfusnak egy „igazi”, szakképzett fényképészt. Novák köszönte szépen, de úgy döntött, inkább megvárja azt a fiút.
„Ezen a gesztuson múlt minden. A hatvanas években beleszerettem a hagyományos paraszti kultúrába, amelyet a Bihari együttesnél ismertem meg, s amiről sokáig azt hittem, hogy már csak itt, a színpadon létezik.”
Közben gyakornokként a Nők Lapjához került, és harminc évig ott volt fotós, majd képszerkesztő. A lapkészítés közel sem volt olyan hajszolt, mint napjainkban, a lassúbb élet a fotóriporternek is lehetővé tette, hogy a kötelező penzum mellett választott szenvedélyének is hódoljon.
Az ifjú Korniss Féner Tamással, Hemző Károllyal és több más fiatal művésszel együtt a Stúdió Nadar csoport tagja lett. Végvári Lajos professzor tartotta nekik az összejöveteleket a Képzőművészeti Főiskola tanszékén. Nemcsak művészettörténeti ismeretekre okította őket, hanem elvárta, hogy hozzák el saját munkáikat és beszéljenek egymás képeiről. Csaknem tíz éve már, hogy Korniss Péter a saját lakásán rendez hasonló estéket az ifjabb generációnak, köztük vannak lapunk munkatársai, Simon Márk és Kovalovszky Dániel is.
Ilyenkor lekerül a falról a festmény, és helyére vetítik a vitára szánt műveket.
De térjünk még vissza a múlt időhöz.
Hatvanhét novemberében Novák Ferenc tette fel neki a kérdést. „Jártál már Széken? Gyere velem, nem fogsz hinni a szemednek.”
És valóban. Az erdélyi faluban olyan archaikus állapotok uralkodtak, mintha száz éve megdermedt volna az idő. Épp a szombati táncházra érkeztek meg, a döngölt padlós helyiségben olajlámpa világított. A lányok pántlikás hajfonatot viseltek kendőjük alatt, és a fal mellett üldögélve várták, hogy a szalmakalapos, vászoninges legények felkérjék őket. Hegedűre dobbantak a csizmák, perdültek a szoknyák, és a dalok olyan ismerősen csengtek.
„Azon az éjszakán nem tudtam aludni, szinte lázas lettem az élménytől. Rádöbbentem, hogy amit eddig csak a színpadon láttam, az itt a valóságban még természetesen létezik. Ugyanakkor azt is megéreztem, hogy ez az érintetlen népi kultúra hamarosan el fog tűnni, és nekem ezt az életet fotográfusként meg kell örökítenem. ”
Korniss Péter ettől kezdve évekig tudatosan járt vissza Székre, Máramarosba, valamint egyéb magyar, román, szerb és szlovák hagyományőrző falvakba, hogy kamerájával „megfesse” a tünékeny paraszti kultúrát. Képei Bartók és Ady szellemében fogantak, a szereplők öröme, gyásza, gyengédsége és küzdelme nemzetiségtől függetlenül a közös sorsot tükrözik vissza. Fotóinak szépsége és ereje lenyűgözik a nézőt, talán mert ott vannak az őszinte érdeklődés és a rokonszenv láthatatlan szálai is, amelyek folyamatosan szövődtek a fotográfus és a falusi emberek között. Említhetnénk a disznópásztor Minya bácsit, aki hóna alatt a hatalmas kenyérrel fáradtan baktat a repedezett úton, vagy a moldvai csángó Bálint Annát, akinek pólyás babáját megismerte ország-világ, s akiket Korniss harmincöt év múlva színesben is megörökített, de az ötvenéves életművet áttekintve álljon most itt Boldizsár Mari története.
A hetvenegyben készült széki lakodalmas képeken látjuk őt először, szép szemű menyasszonyként rozmaringból font pártát visel. Hetvennégyben piros gyöngysorban és szalmakalapban áll a nyári kukoricásban, büszkén, szinte kacéran támaszkodik a kapára, csuklóján karóra csillan. Kilencvennégyben az elszigetelt erdélyi falvakat is elérte a változás szele. Mari fejkendőben férjével, Mártonnal ül a tornácon, mögöttük hatalmas tányérantenna. 2008-ban pedig már a nagyobbik lány (aki Korniss keresztlánya) új háza is elkészült. Hatalmas csillár, modern sarokkanapé, óriási üvegablakok, süppedő szőnyeg. Akár egy palotában. Itt Boldizsár Mari már fekete népviseletbe öltözött középkorú asszony, mögötte a „kicsi” Mari, aki harmincas nőként divatos selyemblúzt visel. Eltűntek a mennyezetig tornyosuló párnák, nyoma sincs a régi „tisztaszobának”.
„Amikor megnyíltak a határok, a férfiak és asszonyok Moldvából Táliába, Szpánjába, Dzsermániába mentek, a székiek meg Budapestre jöttek vendégmunkásként dolgozni, majd a pénzt hazavitték, és háromszintes házakat építettek az egykor szegény falvakban, ahol nem is oly rég még víz és villany sem volt. Meg is kérdeztem Boldizsár Marit, hogy minek építenek ilyen irdatlan nagy házat, még belebetegednek a sok munkába. Erre így válaszolt: »Tudod, komám, amikor megyek a lányomhoz, és meglátom, hogy ott az a gyönyörű ház, olyan melegség járja át a szívemet. Ez pont ugyanaz, amiért te a gépeddel folyton nyargalsz és pattintgatsz.« Nem tudtam vele vitatkozni.”
Korniss legújabb sorozata budapesti vendégmunkásként ábrázolja a széki asszonyokat, akik közül többen takarítanak, idős betegeket gondoznak vagy szőtteseket árulnak. Mari hatalmas műanyag szatyorral áll a karácsonyi vásár papírfenyői közt, sötét népviseletében eltévedt bábunak hat az egykori menyasszony. Több mint negyven éve készült róla az a rozmaringos fénykép.
De nem hagyhatjuk ki a tiszaeszlári kubikos Skarbit András történetét sem.
„Hetvenkilencben kezdtem utazni a hétvégi fekete vonatokkal, mert foglalkoztatott azoknak az embereknek a sorsa, akik vidéken már nem tudtak megélni a földművelésből, és ingázó munkásként a fővárosban ásták a gödröket, építették az utakat. Évekig utaztam egy, a Fővárosi Gázműveknél dolgozó tiszaeszlári brigáddal, munkásszállásokra is jártam. Ezt sokáig még a barátaimnak sem mertem mondani, mert kinevettek volna. Aztán a fényképezőgépem kiválasztotta a vendégmunkás-sorozatom hősét, Skarbit Andrást, akinek nincstelen zsellér származása eldöntötte az életét. Tíz évig követtem a gépemmel. Ez a Móricz-regénybe illő »boldog ember« a kamerán keresztül megnyílt nekem, így a képeimmel elmesélhettem, hogy a kubikos András, aki a fővárosban olyan semmi embernek érezte magát, otthon, a falujában a lányait nevelő, igazi családfenntartó, egy pater familias, akinek háza és kertje van, és vasárnap fehér ingben elmegy a templomba, aztán az öreg parasztok tátott szájjal hallgatják a kocsmában, mert ő közöttük a világot járt ember.”
Amikor a képek anyagából elkészült A vendégmunkás című könyv makettje, Skarbit András átlapozta az albumot faluszéli háza előtt. A végére könnyes lett a szeme. „Akkor mégsem voltam olyan semmi ember?”
Korniss Péter könyvei, dokumentarista fotóalbumai a világ más táján is erős érzelmeket váltottak ki. Egy holland gyámügyi tisztviselőnek például, akinek semmilyen magyar kötődése nem volt, annyira megtetszettek az Elindultam világ útján (Bräutigam des Himmels) című, magyar népszokásokról szóló Korniss-album képei, hogy Michel van Langeveld Székre utazott, megtanult magyarul, majd 2004-ben Bredában mindenét eladta, vett egy házat a faluban, a lebontásra ítélt omladozó táncházi épületet pedig újjáépíttette, és a mai napig múzeumként működteti, ahová időnként zenészeket hív és hagyományőrző táncmulatságokat szervez. „Holland Mihály” Széken menyecskét is talált egy csinos özvegyasszony személyében. A múzeum megnyitóján boldogan szorongatta a fotóalbumot, amely megváltoztatta az életét.
Bartis Attila említette a Várban Korniss életműkiállításának megnyitóján, hogy a fotográfia valódi csodája akkor következik be, amikor nem pusztán a bennem lévő látens képet hívja elő, hanem amikor a legszemélyesebb emlékemmé tesz valami olyasmit, amit sose láttam.
Hát ez történik, ha Korniss Péter kezébe fényképezőgép kerül.
