Félkiló hús

A velencei kalmár nem ilyen. Egyrészt azért nem, mert mozaikos szerkesztésű: a saját színházát bemutatótól bemutatóra etetni kénytelen színpadi szerző néhány, alighanem régóta a sorára váró félkész betétet is belepakolt, például Portia ládikáit és kérőit, vagy ugyancsak Portia gyűrűkalandját. Ezeket a betétszerű kis történeteket erőskezű rendezőnek kell belesimogatni a dráma alapanyagába: a kalmár és Shylock konfliktusába. Nem könnyű.

Másrészt azért nem lehet a rendezőnek érintetlenül hagynia a darabot, mert a „ronda zsidó” ma egészen mást jelent, mint a 17. században. Nemcsak Shakespeare nem álmodhatta meg, mivé lett ez a kifejezés vagy jelenség, de senki. Nem véletlen, hogy A velencei kalmárt nagy, és – ahogy elnézem – egyre nagyobb rendezői kihívásnak tekintjük manapság. Nemcsak azért, mert a holokauszt átfogalmazta a „zsidókérdést”, hanem azért is, mert itt és most, a nyílt és nyíltabb antiszemitizmus virágzásának, valamint a regnáló hatalom – finoman fogalmazva – felemás és zavaros reakciójának tanúi lévén a felelős színháznak mondani kell erről is valamit, ha A velencei kalmárt játssza.

A Pesti Színház produkcióját Valló Péter rendezte – és ha jól láttam, az értelmezés sarokpontja az, hogy Shylock, a zsidó uzsorás szerepét Kern András játssza. Mégpedig visszafogottan – és ebben nagy segítségére van Nádasdy Ádám új fordítása, amely nemcsak lehetővé teszi, hanem egyenesen kiköveteli, hogy a szereplők értsék és értessék meg a szöveget, Shakespeare szövegét, amelyben a hangsúly nem a (vallási vagy egyéb) külsőségeken, hanem a belső konfliktusokon van.

Shylock a korabeli Velencében meglehetősen magányos figura – és csöppet sem szimpatikus. Kern tüskésnek, ridegnek, merevnek mutatja őt, és ezt játékában azzal a masszív gyűlölettel magyarázza, amely körülveszi. A velencei aranyifjú társaság ugyanis közönséges és gyűlölködő – kivéve a kalmárt, Antoniót, aki ugyan szintén gyűlöli, megveti, kigúnyolja és megalázza a zsidót, de egyébként – egyébként – rendes ember, nem számít uzsorakamatot, és imádja a barátját, Bassaniót.

Antonio a másik oszlopa az előadásnak: Stohl András. Aki egyrészt kilóg ebből a bizonyos velencei bandából, másrészt megvan neki a maga baja – Bassanio iránti rajongása –, ezért ő is eléggé magányos, ráadásul erősen melankolikus is. Csak a zsidóval való perlekedés villanyozza fel valamelyest.

Valló Péter rendezése és a színlap keserű komédiát ígér – ebből a keserűt a két főszereplő hozza, a komédiát a többiek. Kern András Shylockja kicsit nyújtott hangsúlyokkal, ejtett hangon beszél, mintha először magyarázná el a velencei társaságnak, milyen is a zsidó. Nyugalma masszív, kétségbeesése – például a lánya megszöktetése, majd pedig a tárgyaláson a teljes veresége miatt – kordában tartott. Alakításának nincsenek nagy ívei, magaslatai és mélységei, de van szilárd, mondhatni intranzigens alapja: a bosszú vágya.

Stohl András játéka mintha tükörkép lenne: Antoniója ugyan nem egy-, hanem kétügyű, a zsigeri zsidógyűlölet és a Bassanio iránti szenvedély mozgatja. Neki sincs lehetősége átmenet és árnyalat megmutatására – a bírósági tárgyaláson a megmenekülést követő remegő kezet és a könnyeket a nagy kavarodásban alighanem kevesen vettük észre...

A többi – atomjaira hull. Néma epizódok, aprócska életképek ékelődnek az egyébként alaposan meghúzott darab jelenetei közé – puszta illusztrációk, akkor is, ha néha továbblökik a cselekményt. A Valló tervezte, rozsdás vaspanelekből álló díszlet annyira semleges tere a játéknak, hogy a generálkomorságon és a nehézkes mozgatáson kívül nem mond semmit. A Portia-Nerissa páros ládikajelenetei sehogy sem illeszkednek az előadásba – mintha egy másik darabból köszöntek volna be ide. Bach Kata Portiája ráadásul olyan bakfisosra van véve, hogy amikor ő szolgáltat igazságot álruhás jogászként Shylock és Antonio perében, csöppet sem vehető komolyan. S ha ő nem vehető komolyan, akkor az őt komolyan venni kénytelen velencei gyülekezet – Shylockkal és Antonióval, valamint az „elnökké” hátraléptetett dózséval együtt – ugyancsak komolytalanná válik.

Ugyancsak nem találja a helyét az előadásban az apját és hitét elhagyó Jessica és Lorenzo szerelmespárja. Olyan pasztell, olyan sematikus a lányszöktetés – persze van kismotor, egy helyes kis moped hozzá –, mint a folytatás, az üres enyelgés. A végén lenne tán Tornyi Ildikó Jessicájának némi lehetősége valami súlyos fájdalom megmutatására, de hogy az apját megölték, igazából meg sem mondják neki, így aztán ez is elmarad. Sőt: aki nem figyel erősen arra a néma jelenetre, amelyben jókora kést vágnak Shylock hasába, az a színpadról lassan kibotorkáló alakról nem fogja sejteni, hogy halni megy... (Shakespeare-nél nem, ott elég a totális megaláztatás: hogy vagyona elkobzására és hite elhagyására kényszerítik. Manapság azonban meglehetős gyakran meg is ölik.)

A gyűrűbetét – vagyis az, hogy Portia és Nerissa egy-egy gyűrűt ajándékoz a férjüknek azzal, hogy soha senkinek nem adhatják oda, de ők odaadják a két álruhás jogásznak, vagyis épp asszonyaiknak – mintha egy Feydeau-bohózatból pottyant volna ide: mórikálás és túljátszás az egész. Tán hangulatjavítás okából.

A legvégén – kihasználva a díszlet vertikális adottságait is – szép tabló alakul a színpadon: odafönt egy-egy fülkében a mélyen elgondolkodó Shylock és Antonio látható, Portia – ezúttal valamilyen harmadik darabból érkezve – egy, a semmiből előkerülő hintán fölemelkedik egészen a hatalmas teliholdig, idelent meg átvonatozik a színen a rémületes maszkokba és ruhákba öltözött karneváli népség.

Valló Péter általában flott előadásokat szokott színpadra tenni, és többnyire nem a nagyon markáns és izgalmas értelmezés, hanem a részletek ötletes megvalósítása jellemzi. Ezúttal is vannak ötletek a részletekben, de az értelmezés nemhogy nem markáns vagy izgalmas, hanem a darabra vonatkoztatva nem is látszik. Kern András és Stohl András alakításában mutatkozik némi halovány kapcsolat a jelenidővel, de jelenlétük kevés ahhoz, hogy elvigye a darab egészét – valahonnan valahova. Például ide, hozzánk. Hogy ne csak egy ballonkabátból, piros pulóverből, néhány helyes ruhácskából, elegáns öltönyből lássuk, hányat írunk.

Most mondjam azt, hogy az előadás végén derűsen kiáramló közönség jól szórakozott?